Pécsi Íróprogram ::
Florina Ilis naplója (magyarul)
Pécsi napló
2007 szeptember
A világ összes városának megvan a maga sajátos varázsa. Az egyik művészileg gazdag, szépséges építészetével hat ránk. A másikban lenyűgöz az élő történelem korszakokon átsugárzó jelenléte. Vannak városok, amelyek az elfeledett romantikus hajlamot ébresztik fel bennünk, és arra késztetnek, hogy újra szerelmesek legyünk. Vannak városok, ahol a hely szelleme varázsol el, ahol közlékenyebbek és nyitottabbak leszünk a velünk egyivásúakkal szemben. Mások a képzeletünket serkentik, arra késztetnek, hogy fokozatosan felfedezzük az elkapott tekintetekben rejlő kincseket. És vannak városok, amelyek a szellem szárnyalásához korlátlan lehetőségeket nyújtanak, és ezzel bűvölnek el. És vannak helyek, ahol szívünk békéjét és csendjét keressük, ha megérint a hely szelleméből áradó nyugalom. Vagy olyan városok, amelyek újrakezdésre ösztönöznek, ahol a folytonos kihívás ragad magával. Nem juthatunk el mindegyikbe. Sokoszor miután elhagytuk, és visszatérünk a megszokott életünkbe, még azokat a városokat is azonnal elfelejtjük, amelyeket bejártunk. De vannak városok, amelyek a látogatásunk után hosszú idővel is visszahívnak a távolból, ahol elhagytuk őket. És bár meglehet, hogy soha többé nem lesz alkalmunk viszontlátni őket, az emlékük mégis egész életünket a visszatérés örömével és vágyával kíséri végig. Még ha idővel változik is a kép, csak még kedvesebb lesz azoktól a színektől, amelyek az emlékezésben a múltat általában megszépítik, s ezért sosem veszítik el eredeti varázsukat. Ilyenféle hely nekem Pécs. Ahogy ideértem, máris az jutott eszembe, hogy vajon milyennek tűnik majd pár napra rá, hogy hazamegyek, miközben hagytam, kerítsen hatalmába a hely, és arra vágytam, hogy álljon meg, vagy legalább múljon nagyon lassan az idő.
A 2010-es Pécs Európai Kulturális Főváros rendezvénysorozathoz kapcsolódó Kulturális Program „íróvendég” meghívottjaként érkeztem ide. Jóformán semmit sem tudtam Pécsről. Találtam néhány adatot az interneten, de a képek, amelyekre a város honlapján bukkantam, lenyűgöztek és felkeltetteték a kíváncsiságomat. Alig vártam, hogy idejöjjek.
2007 szeptember 3-án értem Pécsre. Kitűnő, verőfényes, ősz eleji hétfői nap volt. Románia felől az autóút Dél-kelet-Magyarországon át mintha csak a várossal való találkozásom derűs előjátéka lett volna. A lakás, amelyben az egész szeptembert töltöttem, vadonatúj. Épphogy felszerelték. Az első lakója voltam. Elképzeltem, hogy jönnek még más írók is ide, ha én elmegyek, hogy ők is hozzátegyenek egy-egy elemet a nagy Pécsi Napló nevű kirakós játékhoz. Izgalmas kezdet.
A csendet csak a közeli templom harangjai zavarták meg időnként. A tiszta kék ég csak fokozta a mediterrán hangulatú város szépségét. Tetszett a szállásom, és türelmetlenül vártam, hogy megismerjem a várost is. De másnap a váratlan hideg és eső miatt, amely ránk tört váratlanul, mintha bújócskáznék, több időtt ötltöttem bent, mint a szabadban. Jártam a boltokat, hogy a nálam lévő nyári ruháknál melegebbeket vásároljak, vagy a könyvesboltokat, hogy Pécsről szóló könyveket vegyek. Így, mivel Pécsen voltam, de még mindig nem láttam a várost, előbb a múltjáról és történelméről olvastam a beszerzett könyvekben. Az olvasástól csak erősödött bennem a vágy, hogy rójjam a város utcáit. A sétát néhány nappal el kellett halasztanom. Ilyen körülmények között a pécsi naplómba csak néhány rövid bejegyzés került, a meteorológiai megfigyeléseim, amelyeket az ablakon kémlelve csaknem tudományos rendszerességgel vezettem. Sajnos nem tudok magyarul, így a rádióban nem tudtam megkülönböztetni az országos és helyi híreket az időjárásjelentésektől. Saját nagyon hézagos benyomásaimra támaszkodhattam, ha kimentem a városba, amelyek legfeljebb a megfelelő öltözet kiválasztásában lehettek segítségemre.
A nap azért jelezte, hogy nem feledkezett meg teljesen rólunk, és az első szombaton kissé kibújt a felhők mögül. Körülötte az ég tiszta kékje az alacsonyan szálló felhők fölött szép napokat ígért. Valóban, az első Pécsen töltött vasárnap után a nap, még ha időnként el-elbújt is a felhők közé, azért büszkén felemelkedett a tisztán mediterrán kék ég közepéig. Fogtam a fényképezőgépet és elindultam felfedezni a várost. Ez volt az első igazi pécsi sétám. Kijelöltem a pontos irányt. Az előzetesen meghatározott útvonal abból a vágyból fakadt, hogy a jelentős műemlékek megtekintésével bejárjam a város csaknem húsz évszázados történelmét is. Természetesen létezik a nagy történelem, ide tartoznak a nagy emberi közösségek eseményei, amelyek minden nemzet történelmi fejlődését is meghatározzák. Ez a dokumentumokból ismert történelem tanúskodik a változásokról, amelyek az idők folyamán egy nemzet keblében végbemennek. De emellett létezik a kis történelem is, a helyi történelem, minden közösségnek a saját külön története. Legtöbbször ennek a történelemnek a dokumentumai nincsenek is nyilvántartva, mégis bizonyos körülmények között ezek alkotják a kevésbé dicsőséges tárgyaknak azt az univerzumát, amely az embert egy életen át körülveszi. A tárgyakét, amiket nemzedékek hagynak egymásra, hogy megidézzék az elmúlt idők világát és a közösség hétköznapi történelmét is. Azt hiszem, hogy a város egyik legszembetűnőbb vonása éppen az a mód, ahogyan a nagy történelem (a római kori Sopianae, a népvándorlás, a középkor, a török hódoltság, az Osztrák-magyar Monarchia, a 1848-as forradalom, az újkori történelem, az első és második világháború, a kommunista korszak, a jelenkor) a kicsiben tükröződik (kulturális hagyományai, építészete, mesterségei, kerámiája, vallási közösségei, családi közösségei, stb.) és ahogy érezhető a történelem hatása a helyi közösség nyelveiben (magyar, német, szerb, horvát, török, cigány), vallásaiban (keresztények, muzulmánok, zsidók), ahogy beágyazódik a nagy történelembe, amit jelenlétével befolyásol. Természetesen nehéz volna egy hónapos itt tartózkodás után számot adni arról a fejlődésről, amelyben Pécsnek húsz évszázadon át volt része, és megérteni mindazt, amitől lakosai szemében is olyan különleges a város. Meglehet, hogy az én kulturális és történelmi érdeklődésem stratégiáját meghiúsítja és rögtön el is feledteti az az élvezet, amellyel felfedezem a hegyre kapaszkodó kis utcákat és azt a valószerűtlen meditterán hangulatot, amellyel észrevétlenül körülvesz a város. De mégis van egy kezdet! És a kezdetet annak a római kornak a maradványai jelentik, amely ezen a vidéken létezett.
Első útvonal: A szellemiség terei
Az Ókeresztény Mauzóleum jelenti Pécsnek (régi nevén Spoianae) egy hosszú történelmi korszak bizonyosságát, amely a Krisztus utáni IV. századig nyúlik vissza. A római romok és az ókeresztény sírkamrák együttesénél, amelyet idén nyitottak meg a nagyközönség előtt, válik nyilvánvalóvá, hogy a vallás mint a szellemiség egyik legerősebb része, bevéste nyomait ebbe a térbe. Nem véletlen a város latin neve, Quinque Ecclesiae, amit a német lakosok is megtartottak a Fünfkirchen elnevezésben, ez is a vallásosságnak és annak bizonyítéka, hogy lakosai életében komoly szerepet játszott a hit. Nagy hatással van rám, ahogy az egész régészeti gyűjteményt feltárták és kiállították. Végigjárom a szimbolikus elnevezésű helyiségeket (Péter és Pál sírkamráját, a Korsós kápolnát), a római számokkal megjelölteket (A III Sírkamrát, A XIX. Sírkamrát, a XX. Sírkamrát). A Péter és Pál sírkamrában a Krisztust jelképező keresztény monogram középen van, a Péter és Pál őrizte szarkofág fölött. A Brüsszeli Egyetem bölcsészkarán szerzett hajdani tanulmányaim alapján a Korsós kápolnában sikerül azonosítanom néhány ókeresztény jelképet, amellyel az első keresztények kifejezésre juttatták Krisztus tanításának lényegét: a korsót, a szőlőt, a krisztusi áldozat és egyben az örökkévaló élet jelképeit. A mauzóleum falait bibliai jelenetek borítják, és a mérete az itteni keresztény közösség jelentőségéről tanúskodik. Megpróbálom azonosítani gondolatban a képen nehezen kivehető Eredendő bűn valamint a Dániel az oroszlánok között jelenetek ábrázolását. A bejárat melletti falon a régészeti és művészettörténeti útmutatók segítenek a kiállításon eligazodni. Hasznos angol nyelvű magyarázatok is olvashatók.
Nagyon örültem, amikor a helyi televízió a velem készített interjúhoz éppen a Cella Septichorat választotta helyszínnek. Ez a latin kereszténységgel telített tér nekem, románnak, valamelyest a saját szellemi és történelmi gyökereimet is megidézte. A sírok belső falán elhelyezett krisztusi monogram, amely a régi Sopianae (valamikor a Diocletianus kori Valeria provincia fővárosa volt) jelképe, a keresztény kezdetek óta kifejezi ennek a mediterrán, közép-európai és balkáni találkozási-csomópontnak az értékét és tiszteletét, amit a város mai lakói is jól ismernek.
Mivel a barbár támadások meggyengítették a Római Birodalmat, és a rómaiakat kiszorították innen, nem beszélhetünk latin kontinuitásról, de a történészek a keresztény hagyomány kontinuitását hangsúlyozzák, amely a magyar törzsek megszilárdulása után lehetővé tette Szent István első magyar királynak az államalapítást. Anonimus krónikája szerint Szent István püspökséget alapított itt, ezzel is bizonyítva annak a szellemiségnek a jelentőségét, amellyel ez a város a többihez képest rendelkezett. Ebben a korban kezdik építeni a katedrálist.
Fig. 1 Catedrala
A művészettörténészek feltárták a korszakokat, amelyekben az idők során a katedrálist fel kellett újítani vagy újra kellett építeni a tűzvészek, a támadások után, vagy csak a kor divatjának megfelelően átalakították. Annak felfedezése, hogy a művészi kifejező eszközöket hogyan sikerült összehangolni az épületben feltárt stílus- és díszítőelemekkel, valódi élvezetet, de kihívást is jelent minden műélvezőnek. De a művészettörténeti tapasztalatszerzésen túl, a katedrálisba lépő valamennyi látogatót hatalmába keríti a falfestmények gyönyörű ragyogása és a fenséges építkezés. A főkupola apszisában a templom védőszentjei, Péter és Pál apostolok, Jézus Krisztus balján megáldják a Megváltó dicsőségére emelt katedrális gyülekezetét. Egyenként bejárom a katedrális valamennyi kápolnáját. Mindegyikben van olyan részlet vagy kegytárgy, ami felkelti az érdeklődésemet. A színes ablaküvegeken beszűrődő fénytől a belső tér még spiritualisabbá válik. Ahogy elnézem az imazsámolyok pultjait, amelyeket megannyi generációnak a katedrálisban imádkozó keze csiszolt ilyen simára, képtelen vagyok nem gondolni az ismeretlen sorsokra is, arra a bizonyos kis történelemre, amelynek közvetítésével, ha a körülöttünk lévő tárgyak beszélni tudnának, értékes tanubizonyságokat szerezhetnénk azokról az emberekről, akik az időben megelőztek minket. A város történelme nagymértékben kötődik Pécs eklektikus építészetéhez. Püspökei, akik egymást követték a püspöki székben, nemcsak a katolikus keresztények lelkipásztorai, hanem, a korszakok dokumentumai szerint, a művészetekben tájékozott emberek, a tudományok és a művészetek fejlődésének igazi előmozdítói voltak. Ilyen püspök volt Klimó György is. A Püspöki Palota félig nyitott ajtaja arra késztet, hogy belépjek.
Fig. 2 Intrarea în Palatul Episcopal
Azt kérdezem magamban, vajon a Püspöki Palota balkonjáról kihajolva Liszt Ferenc nem éppen az én látogatásomra vár-e?
Fig. 3 Frantz Liszt în balcon
Megpróbálom a város szellemiségét követni a várfalon túl vezető úton is. A Káptalan utcában egyelőre mellőzöm a múzeumokat (bizonyára ez a világ egyetlen olyan utcája, ahol, rövidsége ellenére, a legnagyobb az egy négyzetméterre eső múzeumok száma), és elindulok a Kálvária felé. A Kis Kálvária-dombra vezető úton haladok. Valamikor az itt működő jezsuita rend szellemiségét is őrzi a város, miszerint csak a hit és a keresztényi áldozat által remélhető a lélek megváltása. A hely szépsége és a vasárnapi csend miatt a Kálvária-domb egyedülálló pompája még élvezetesebb, mint közönséges hétköznapokon.
Fig 4. Grădina Calvarului
A következő a állomás a Mindenszentek temploma. Története a város különböző felekezeteinek viszonyaihoz, olykor vallásos-ideológiai konfliktusaihoz köthető. A szenvedély, amellyel a város lakosai részt vettek ezekben a vitákban (1588-ban a reformátusok és unitáriusok közötti híres hitvita is ebben a templomban zajlott) azt bizonyítja, hogy a vallás nem csak az életük irányítója, hanem az írásos dokumentumok tanúsága szerint minden felekezet számára az önmeghatározás és önmegtartás eszköze is volt. Így vagy úgy, mivel nem éltek egymástól teljesen elszigetelten, a pécsi vallási felekezetek kölcsönösen hatottak egymásra, és kialakult a vidék egyik jellegzetessége, amely a nagy kulturális áramlatokból tevődik össze: a közép-európaiból, a mediterránból és a balkániból. A különböző vallási megnyilvánulások fokozatos váltakozásait jelképezi a templom gömbölyű kupolája, amelynek rétegei talán, mint a hagymáé, egyenként lehánthatók.
A város lakóinak vallásosságáról árulkodnak a keresztrefeszített Jézus Krisztust ábrázoló szobrok is.
Fig. 5 Iisus pe cruce
De a vallás Pécsnek nemcsak a (katolikus, református vagy ortodox) kereszténységet jelenti, hanem a török hódoltság óta a muzulmán vallást is. A törökök jelenlétéről tudósít a Széchenyi teret uraló Gazi Pasa Dzsámija. Kíváncsian kutatok, hogy az idők során mi maradt meg itt a hajdani török uralomból.
Fig. 6 Pasha Gazi Casim
A zsidók jelenléte sem elhanyagolható, hiszen közösségük szervesesen hozzátartozik a minden szellemi irányzat felé nyitott város képéhez.
Fig. 7 Sinagoga
Második útvonal: A kulturális tér.
Lelkesedéssel töltött el, de meg is lepett, hogy ennyi múzeuma van a városnak, amelynek lakossága alig haladja meg a 150 000-et. Pécs múzemi kínálata rendkívül sokféle, tulajdonképpen csaknem minden fajtája megtalálható itt; a történelmi, a művészeti, a népművészeti vagy a természettudományi múzeum. Mivel éppen abban az utcában van, ahol én is lakom, a Felsőmalom utcai Várostörténeti Múzeummal kezdem. Tizennyolcadik századi házban rendezték be, a múzeum szobáinak kiállított tárgyai között elképzelhetem azt a bizonyos kis történelmét is a városnak, amelyhez szeretnék közel férkőzni. Az itt őrzött valamikori használati tárgyak olyan nyelven szólítanak meg a múltból, amelynek megértéséhez nics szükség nyelvismeretre. Erdélyiként könnyen meg is értem, és a körülöttem lévő tárgyak között elmerengek a románok, magyarok és németek egymáshoz fűződő, folytonos kapcsolatain. Egy százéves szoba berendezéséről a saját nagyszüleim régi, huszadik század eleji házában őrzött tárgyak jutnak eszembe. Ugyanolyan dísztárgyakat és ugyanolyan művészi faragásokat látok a bútorokon. A korszak fényképei és dokumentumai a múlt tintafoltjaitól válnak hitelessé.
Az útitervemben szerepel a Csontváry Múzeum megtekintése is. Mindaz, amit Csontváry Kosztka Tivadarról olvastam, felcsigázta az érdeklődésemet. Összefutok egy diákcsapattal, feltehetően szervezett iskolai múzeumlátogatás résztvevői. Nem tudom, hogy a művészeti gimnázium tanulói-e vagy csak egyszerű gimnázisták, mindenestre nagyon figyelmesen hallgatják a tanárnő előadását. Néhányan kérdéseket tesznek föl. Megállnak a kiállított munkák előtt. Csak sajnálhatom, hogy nem tudok magyarul, mert szívesen meghallgatnám a tanárnő szakszerű magyarázatait. Csontváry festményei közül nekem leginkább a tájképek tetszenek. Az expresszionizmus komoly jegyeit vélem felfedezni a tájképeken használt színeiben (a tengeri hullámzás tiszta, de erőteljes színei a Castellammare di Stabia című képen). Megcsodálom a híres Magányos cédrust is. Itt is szembetűnő az egyszerű, világos kompozíció, de az a mód, ahogyan Csontváry a tökéletes ábrázolás érdekében egyrészt kihasználja a klasszikus technikai lehetőségeket, másrészt rajtakapható a kifejezetten expresszionista ábrázolásmód is, véleményem szerint éppen ettől olyan eredeti ez az érdekes festő.
Kellemes meglepetést okozott a Vasarely Múzeum. Tudtam, hogy a Franciaországban letelepedett absztrakt festő, Victor Vasarely magyar származású, de azt nem, hogy Pécsen született. Boldogan és lelkesen időzök a képei előtt, de a többi kiállított munka előtt is, amelyek azt az irányzatot képviselik, amely az absztraktból fejlesztette ki a színes optikai csalódás művészetét.
A Múzeumok utcája, a Káptalan utca túloldalán van a Modern Magyar Képtár. Megnézem, próbálom észben tartani, de nem igazán sikerül, azoknak a modern magyar művészeknek a nevét, akiknek tetszenek a képei. A magyar nevek megtanulása általában komoly próbára teszi az idegent. Sajnos a Zsolnay Múzeum, amit szintén szeretnék megnézni, felújítás miatt zárva van. Éppen az elutazásom után nyílik meg újra. Erről eszembe jut, hogy majd feltétlenül vissza kell jönnöm Pécsre, hogy megnézhessem. A Zsolnay kerámia Pécs egyik jelképe.
A múzeumlátogatások és a műélvezet okozta öröm még azzal is párosult, hogy ekkor zajlott az Örökség Fesztivál tíz napos, a balkáni hagyományos multikulturalitáshoz kapcsolódó programja. Az intellektuális, művészeti és esztétikai élmények mellett, amelyekre a múzeumokat járva szert tettem, eleven tapasztalatokat gyűjthettem a hagyományosan balkáni kultúrákról is, és nagy szerencsének tartom, hogy ez a fesztivál éppen egybeesett pécsi tartózkodásommal. A fesztivál rendezvényei rendkívül változatosak és sokszínűek voltak. Nehéz is volt kiválasztanom, hogy melyikre menjek.
Szorgosan áttanulmányoztam a fesztivál angol nyelvű programját, és igyekeztem minél többre elmenni. A legizgalmasabb események általában az utcán zajlottak. A lelkiismeretes naplóírás látta kárát ennek az időszaknak, amikoris megelégedtem annyival, hogy minden kommentár nélkül csak megjelöltem az eseményt, amelyen részt vettem.
Íme egy fejezet a napi jegyzeteimből:
Péntek, szeptember 14, Dominikánus Ház
The Philosophy of Cultural Difference – In memoriam Jacques Derrida
Előadást tart: Heller Ágnes, Richard J. Bernstein, Vajda Mihály
Délután: Aleš Debeljak (Ljubljana), Carol L. Bernstein, György Péter, Biczó Gábor, Dupcsik Csaba ... A vita kint az utcán, a Dóm téren folytatódott.
Szombat, szeptember 15, Dominikánus Ház
A vita tárgya: A kulturális különbőzőség poétikája.
A nap második fele is igen érdekes volt. A rendezvény helyeszíne: a Zsolnay gyár. Pécs e márkajeléről már olvastam Hárs Éva A Zsolnay gyár című könyvét. Lenyűgözött a család története, amely így vagy úgy néhány évtizeden keresztül meghatározta a város életét. Ha magyar író volnék és hozzáférhetnék a családi dokumnetumokhoz, feltétlenül megírnám ennek a legendás családnak és Pécsnek a történetét. Lehet, hogy van már ilyen családregény, de én nem tudok róla. Sajnos a lakóház nem látogatható. Csak távolról sikerült lefényképeznem.
Fig. 8 Casa Zsolnay
A gyár belterületén a különböző művészi rendezvényeknek kialakított helyszínen részt vettem a szlovén és magyar írók nyilvános felolvasásán és beszélgetésén. Számomra ez a vita azért volt nagyon izgalmas, mert én magam is keleti országból jöttem, amelynek kultúrája szintén kevésbé ismert más vidékeken, és megfigyelhettem, hogy ugyanazok a kérdések merülnek fel, amelyeket a román írók is gyakran felvetnek: a kulturális identitás, a kulturális határok és a kortárs irodalom tradíciókhoz való viszonyának kérdései. Követni tudtam a vitát, mert (az erdélyi származású) Koszta Gabi románul tolmácsolta nekem. Megismerkedtem Aleš Debeljak, Aleš Steger, Mitja Čander írókkal és Igor Brlek könyvkiadóval. Itt találkoztam a magyar nyelvű Lettre Internationale főszerkesztőnőjével, Karádi Évával is. Sokat beszélgettünk. Másnap Koszta Gabiéknál, a férje Csordás Gábor (a Jelenkor Kiadó vezetőjeként a szlovén irodalmi program értelmi szerzője), ismét találkoztam a szlovénokkal, és folytattuk az eszmecserét. A társasághoz Orcsik Roland magyar költő és műfordító is csatlakozott.
Fig. 9 Discuţii culturale: Scriitorii maghiari şi scriitorii sloveni
Beszélgetéseinkben gyakran felmerült a kommunista múlt feldolgozásának kérdése is. Ami engem illet, az egyik legvadabb kommunista rendszerben éltem, így képtelen vagyok nosztalgiával viszonyulni a kommunista múlthoz, ellentétben a volt Jugoszláviából jött barátaimmal, akiken észrevettem ebből valamit, én azt szeretném, ha Romániában nagyon kritikusan és határozottan minél előbb lezárnánk a múltat. Sajnos Romániában is sok író fordul nosztalgiával a kommunizmusban megélt gyermekkor felé, amivel akarva-akaratlanul mégiscsak átszínezik azt a szürke és fekete világot, amit a kegyetlen diktatúra idején átéltek. A kávé és a háziasszony mákos süteménye mellett nyíltan beszélgetünk ezekről a kérdésekről. A szlovén és magyar írókkal való találkozás nekem két ország kortárs irodalmával és kultúrájával való közvetlen kapcsolatfelvételt és a kapcsolatok elmélyítését is jelenti.
Harmadik útvonal: A nyilvános terek
A Kulturális Örökség és a balkáni sokszínűség Fesztiválja azonban megszólította a különböző helyi etnikai és vallási közösségeket is. Megszólította a város minden lakóját, ennek a kulturális találkozási csomópontnak minden örökösét. A fesztivál szeptember 13-án, egy szép csütörtöki napon kezdődött. A négy zenekar által előadott zenére nagyszámú közönség gyűlt össze a téren. Az arcokon, különösen a gyerekekén és idősebbekén, látható vol az öröm, amit az egymástól nagyon is különböző zenekarok nagyszerű előadásai kiváltottak.
Fig. 10 Széchenyi Tér
A fesztivál keretében voltak ucai előadások, kulturális és sportesemények is. Igyekeztem minél többre elmenni. Minden nap, különböző időpontokban, főleg délutánonként (a délelőttöket az írásnak szentelem) kint vagyok a téren. Mindig nálam van a fényképezőgép. Folyton történik valami. A Dóm-téren felállított színpadon minden este különböző táncegyüttesek, zenekarok vagy kórusok előadásai. Élvezettel figyelem a németek táncának biztos és kimért mozdulatait, a cigányok elragadó ritmusát, a bolgárok bonyolultan összetett harmoniáját. A magyar táncosok sem maradnak le, mozdulataikban felfedezem az erdélyi táncok elemeit is.
A Barbakán meghittebb színpadán türelmetlenül várom minden este a meghirdetett programot. Az egyik együttes, a Fuvola Q. különösen nagy hatással van rám, amikor fuvolán Vivaldit, Lisztet, Bozzát vagy Somos András darabokat játszanak. Csak az okoz gondot, hogy a Püspöki Palota közelében, a régi városfalak tövében estére bizony hideg van, és jól fel kell öltözni.
Különleges este volt a Zene Parkban a Pécs Szimfonietta közös koncertje Sarantis Mantyourakisszal, az ismert görög zenésszel, aki bouzoukin játszott. A klasszikus, Mozart, Brahms, Bizet hangszerei és a sajátosan görög hangszer, a bouzouki közötti párbeszéd nagy éllmény volt nekem. A következő este ugyanebben a teremben a Palya Bea Qintett koncertjét hallgattam. Megint csak sajnálhattam, hogy nem tudok magyarul, mert a Palya Bea által előadott dalok szövegei bizonyára különösen érzékiek. De erre csak következtetni tudok a hangszerelés és a szólista rendkívüli előadásmódja alapján. Azt mondják, a versek többségét tulajdonképpen Bea írja.
Az eseményeken és rendezvényeken túl, amelyeken ebben az időben részt vettem, nagyon fontos volt az is, hogy a városnak rengeteg lakójával találkozhattam a fesztivál különböző helyszínein, és legalább láthattam azokat, akik itt élnek. A fesztivál egyik nagy érdeme, hogy sok embert az utcára csalogatott, vagy egy borkóstolóra, vagy a szabadba, hogy ott a barátok közösen bekapjanak valamit, mindenkinek lehetősége nyílik egy kis felüdülésre olyan környezetben, ahol jól érzi magát.
A fesztivál utolsó napjait, szeptember 21-23-ig (a 12. Európai Bordal Fesztivál) a szórakozásnak, táncnak, éneklésnek és borivásnak szentelték. Amikor hallottam, hogy a vasárnapi műsor délután háromtól a résztvevők felvonulása lesz a Kossuth tértől a Széchenyi térig, félórával hamarabb ott voltam, hogy olyan helyet keressek magamnak, ahonnan mindent jól láthatok. A hely, amit kiválasztottam (Hunyadi János szobrának talapzatát), igen inspirálónak bizonyult. A felvonulás késett egy kicsit, ami csak fokozta a téren egybegyűltek izgalmát. Gyönyörű volt az idő. Felhőnek nyom sem volt a ragyogóan kék égen. Amikor megkezdődött a felvonulás, minden szem és minden fényképezőgép abba az irányba fordult. A négy férfi tartotta, nehéz szüreti koszorú, a gyönyörű viseletek, a kórusok erőteljes dallamai, a táncosok mozdulatai, a huszárok lovasfelvonulása kiérdemelte a közönség vastapsát. A felvonulás végén a tömeggel együtt én is a Ghazi Pasa Dzsámija felé sodródtam. A színpadon késő éjszakáig egymást követték a táncegyüttesek és zenekarok, a városi filharmonikusok, a szlovéniai, horvátországi, svédországi, ausztriai és magyarországi kórusok. Nagy közönségsikere volt a Bartók Béla férfikórusnak. Magyar nemzeti dalokat énekeltek. Ezt abból gondolom, hogy körülöttem a közönség soraiban sokan velük együtt énekeltek. Az egész délutánt a színpad körül töltöttem. Amikor megéheztem, megkerestem azokat a helyeket, ahol magyaros ételeket szolgáltak fel. És be kell vallanom, hogy az összes finomság közül nekem a péksütemények ízlettek legjobban. Igyekeztem megjegyezni a legfinomabb édességek nevét. Íme: meggyes rétes, szilvás rétes, mákos-meggyes rétes. Kivétel nélkül mindegyik a kedvencem. De a hosszú sorból ítélve, amit végigálltam értük, nemcsak nekem. Egy-egy darabbal mindegyikből kényeztettem magam.
Bár elismerem, hogy járatlan vagyok a borokat illetően, az, ahogyan a pincék boraikat kínálták és az a bacchusi hangulat köröskörül, mégis meggyőzött, hogy nem hagyhatom el a várost addig, míg nem ismerem meg a helyi borokat is. Az asztalnál, ahol megálltam, elmagyarázták, hogy van egy különös ízű fehér bor a vidék egyik sajátos fajtája. Vékony, hosszúkás, elegáns üvegben volt ez a bor. A színe aranylóan áttetsző, kristálytiszta. El kell ismernem, hogy valóban kitűnő íze van. Sokáig megmarad a szájban. Zamatos, de nem édes. Meggyőződtem, hogy ebből édesapámnak felétlenül vinnem kell egy üveggel. Nagyon fog örülni. Vásároltam még édességeket, mézeskalácsot és sok emléktárgyat a népművészeti bódéknál. És ahányszor csak megéheztem, visszamentem a süteményes pulthoz.
Azt hiszem, az idegen vendég előtt sehol máshol, csakis az ilyen népi rendezvényeken tárul fel ennyire összetetten a város és a környező vidék minden rétege. Ilyen alkalmakkor, elvegyülve a tömegben, a helybeliek között, több mindent észre lehet venni, olyan dolgokat is, amelyek mellett a közönséges napokon elmegyünk. Beülni a közönség soraiba, inni egy pohár bort a közelükben, sorban állni a süteménynél, ha törve is, kiejteni néhány szót magyarul, hogy megértse az ajándékárus, aztán félrehúzódva falni a rétest, figyelni a járókelőket, az ilyen pillanatokban nem létezik, hogy ne ragadjunk meg valamit a helybeliek mentalitásából. Akik ezen a napon otthon hagyták gondjaikat-bajaikat. Csak jókedv és öröm volt, a baráti vagy családi együttlét boldogsága, a vágy, hogy a legszebb tárgyakat találják meg szeretteiknek a pultokon, sietség a lacikonyhák felé, jóétvágy a kiválasztott falatokhoz, zsíros kenyér, paprika és hagyma. És a szakértelem, azé, aki megáll a borfajták előtt, ajkához emeli a poharat, előbb csak szagolgatja az aromáját, amely betölti a pohár belsejét, csak azután kóstol bele, aztán a pajkos gyerekzsivaj, a színpadra irányuló feszült figyelem, a tömegben eltűnt gyerekek, mert most mindent szabad, a gyerekek, akik elhozták a plüssmacit vagy a babát, a napozó fiatalok, ahogy nevetgélnek borospohárral a kézben, ahogy egy-egy különös ruhadarabbal vagy kiegészítővel igyekeznek felhívni magukra a figyelmet, a mobiltelefonok különböző csengőhangjai, minden órában a toronyóra erőteljes ütései, amint kimérik a világ idejét, a harangszó, mely méri az egyházi időt, a hotel de ville, amint fürdik a meleg napfényben, a sárguló gesztenyefák a sétatéren, az árnyékot keresők, míg mások épp ellenkezőleg, a napot keresik, a túlbuzgóan gondoskodó nagyszülők, a türelmes és mosolygós árusok, amint a vevőkkel társalognak és beavatják őket mesterségük titkaiba, hogyan kell a fát csiszolni, hogyan kell vásznat szőni, hogyan kell a bőrből különböző dolgokat varrni, a házias süteményeket keresők, amiket a helyi vendéglátó-tulajdonosok ingyen osztogatnak, diós süteményt, kiflit, édességeket, a az odanyújtott falatnak örvendező koldusok, elegáns idős asszonyok, mintha misére igyekeznének, a régi szép időkön elmerengő urak, a szakadatlanul fényképező vagy filmező külföldi turisták, a pécsi televízió kocsija, felülről mindent felvettek, egyenes adásban közvetítik az előadást, a művészek, amint az előadásra koncentrálnak fellépés előtt, a hivatalos személyek, ahogy diszkréten elmondanak egy-egy beszédet, kiosztanak néhány jutalmat, a kitüntetettek izgalma és a sok taps.
Amikor besötétedik, a reflektorok és villanylámpák fényében varázslatos a tér. Senki sem siet, senki nem igyekszik haza. Vannak, akik látni akarják, mi folyik még a színpadon, mások még elüldögélnek az asztalnál a barátokkal vagy családjukkal. Mások borospohárral a kézben sétálnak át a téren. Fokozódik a jókedv. A sétatér zsivajához képest néma épületek köröskörül megtelnek rejtelemmel. Az erőteljesen kivilágított városháza uralja a főtér bejáratát. A valamikor ragyogóan csillogó fogadások színhelye, a Nádor Szálló sötét ablakaival vendégei nélkül most szomorúnak tűnik. Ghazi Pasa Dzsámija kivilágított üvegablakai viszont ünnepi fényt árasztanak.A városháza erőteljesen kivilágított homlokzatán meg-megpihennek a galambok és elgyönyörködnek mindabban, ami a téren történik, A toronyóra minden órában jelzi, hogy az idő, bár úgy tűnik, megállt, könyörtelenül mégiscsak múlik tovább. A Nagy Lajos Gimnázium legfelső emeletén kitártak minden ablakot. Az ablakokban időnként felbukkanó alakokból ítélve, akik kíváncsian néznek ki a térre, arra következtetek, hogy ez a fiú-kollégium. Az égen a növekvő hold szintén a téren zajló előadást figyeli.
Bár úgy tűnik, mindez a végtelenségig fog tartani, valamikor késő éjjel mégis elszakadok a tér hangulatától, és úgy döntök, hogy hazamegyek. Hazafelé a Király utcán haladok végig, ahol a kerthelyiségek zsúfolásig tele vannak még. Úgy látszik, az ünnep még mindig nem ért véget.
Az utolsó pécsi napokat azzal töltöm, hogy elbúcsuzom azoktól a helyektől, ahol a legjobban éreztem magam. De hát nem utazhatom el anélkül, hogy látnám a Klimó Könyvtárat. A Különlegességek Gyűjteményének vezető könyvtárosa részletesen elmagyarázza, miért is olyan értékes ez a gyűjtemény. Sokat beszélgetünk a dokumentumanyagról és könyvállományról.
Utolsó nap elbúcsúzom vendéglátóimtól is, Bozóky Anitától és Méhes Károlytól. Megköszönöm vendégszeretetüket. Kitűnő házigazdák voltak. Amikor elhagyom a várost, sóvárogva gondolok arra, hogy talán egy nap majd mégis visszatérek ide. Ez a gondolat és az a tény, hogy itt hagyom pécsi naplóm lapjait, kicsit megkönnyíti az elválást.
Pécs, mindent köszönök!
(Koszta Gabriella fordítása)
2007 szeptember
A világ összes városának megvan a maga sajátos varázsa. Az egyik művészileg gazdag, szépséges építészetével hat ránk. A másikban lenyűgöz az élő történelem korszakokon átsugárzó jelenléte. Vannak városok, amelyek az elfeledett romantikus hajlamot ébresztik fel bennünk, és arra késztetnek, hogy újra szerelmesek legyünk. Vannak városok, ahol a hely szelleme varázsol el, ahol közlékenyebbek és nyitottabbak leszünk a velünk egyivásúakkal szemben. Mások a képzeletünket serkentik, arra késztetnek, hogy fokozatosan felfedezzük az elkapott tekintetekben rejlő kincseket. És vannak városok, amelyek a szellem szárnyalásához korlátlan lehetőségeket nyújtanak, és ezzel bűvölnek el. És vannak helyek, ahol szívünk békéjét és csendjét keressük, ha megérint a hely szelleméből áradó nyugalom. Vagy olyan városok, amelyek újrakezdésre ösztönöznek, ahol a folytonos kihívás ragad magával. Nem juthatunk el mindegyikbe. Sokoszor miután elhagytuk, és visszatérünk a megszokott életünkbe, még azokat a városokat is azonnal elfelejtjük, amelyeket bejártunk. De vannak városok, amelyek a látogatásunk után hosszú idővel is visszahívnak a távolból, ahol elhagytuk őket. És bár meglehet, hogy soha többé nem lesz alkalmunk viszontlátni őket, az emlékük mégis egész életünket a visszatérés örömével és vágyával kíséri végig. Még ha idővel változik is a kép, csak még kedvesebb lesz azoktól a színektől, amelyek az emlékezésben a múltat általában megszépítik, s ezért sosem veszítik el eredeti varázsukat. Ilyenféle hely nekem Pécs. Ahogy ideértem, máris az jutott eszembe, hogy vajon milyennek tűnik majd pár napra rá, hogy hazamegyek, miközben hagytam, kerítsen hatalmába a hely, és arra vágytam, hogy álljon meg, vagy legalább múljon nagyon lassan az idő.
A 2010-es Pécs Európai Kulturális Főváros rendezvénysorozathoz kapcsolódó Kulturális Program „íróvendég” meghívottjaként érkeztem ide. Jóformán semmit sem tudtam Pécsről. Találtam néhány adatot az interneten, de a képek, amelyekre a város honlapján bukkantam, lenyűgöztek és felkeltetteték a kíváncsiságomat. Alig vártam, hogy idejöjjek.
2007 szeptember 3-án értem Pécsre. Kitűnő, verőfényes, ősz eleji hétfői nap volt. Románia felől az autóút Dél-kelet-Magyarországon át mintha csak a várossal való találkozásom derűs előjátéka lett volna. A lakás, amelyben az egész szeptembert töltöttem, vadonatúj. Épphogy felszerelték. Az első lakója voltam. Elképzeltem, hogy jönnek még más írók is ide, ha én elmegyek, hogy ők is hozzátegyenek egy-egy elemet a nagy Pécsi Napló nevű kirakós játékhoz. Izgalmas kezdet.
A csendet csak a közeli templom harangjai zavarták meg időnként. A tiszta kék ég csak fokozta a mediterrán hangulatú város szépségét. Tetszett a szállásom, és türelmetlenül vártam, hogy megismerjem a várost is. De másnap a váratlan hideg és eső miatt, amely ránk tört váratlanul, mintha bújócskáznék, több időtt ötltöttem bent, mint a szabadban. Jártam a boltokat, hogy a nálam lévő nyári ruháknál melegebbeket vásároljak, vagy a könyvesboltokat, hogy Pécsről szóló könyveket vegyek. Így, mivel Pécsen voltam, de még mindig nem láttam a várost, előbb a múltjáról és történelméről olvastam a beszerzett könyvekben. Az olvasástól csak erősödött bennem a vágy, hogy rójjam a város utcáit. A sétát néhány nappal el kellett halasztanom. Ilyen körülmények között a pécsi naplómba csak néhány rövid bejegyzés került, a meteorológiai megfigyeléseim, amelyeket az ablakon kémlelve csaknem tudományos rendszerességgel vezettem. Sajnos nem tudok magyarul, így a rádióban nem tudtam megkülönböztetni az országos és helyi híreket az időjárásjelentésektől. Saját nagyon hézagos benyomásaimra támaszkodhattam, ha kimentem a városba, amelyek legfeljebb a megfelelő öltözet kiválasztásában lehettek segítségemre.
A nap azért jelezte, hogy nem feledkezett meg teljesen rólunk, és az első szombaton kissé kibújt a felhők mögül. Körülötte az ég tiszta kékje az alacsonyan szálló felhők fölött szép napokat ígért. Valóban, az első Pécsen töltött vasárnap után a nap, még ha időnként el-elbújt is a felhők közé, azért büszkén felemelkedett a tisztán mediterrán kék ég közepéig. Fogtam a fényképezőgépet és elindultam felfedezni a várost. Ez volt az első igazi pécsi sétám. Kijelöltem a pontos irányt. Az előzetesen meghatározott útvonal abból a vágyból fakadt, hogy a jelentős műemlékek megtekintésével bejárjam a város csaknem húsz évszázados történelmét is. Természetesen létezik a nagy történelem, ide tartoznak a nagy emberi közösségek eseményei, amelyek minden nemzet történelmi fejlődését is meghatározzák. Ez a dokumentumokból ismert történelem tanúskodik a változásokról, amelyek az idők folyamán egy nemzet keblében végbemennek. De emellett létezik a kis történelem is, a helyi történelem, minden közösségnek a saját külön története. Legtöbbször ennek a történelemnek a dokumentumai nincsenek is nyilvántartva, mégis bizonyos körülmények között ezek alkotják a kevésbé dicsőséges tárgyaknak azt az univerzumát, amely az embert egy életen át körülveszi. A tárgyakét, amiket nemzedékek hagynak egymásra, hogy megidézzék az elmúlt idők világát és a közösség hétköznapi történelmét is. Azt hiszem, hogy a város egyik legszembetűnőbb vonása éppen az a mód, ahogyan a nagy történelem (a római kori Sopianae, a népvándorlás, a középkor, a török hódoltság, az Osztrák-magyar Monarchia, a 1848-as forradalom, az újkori történelem, az első és második világháború, a kommunista korszak, a jelenkor) a kicsiben tükröződik (kulturális hagyományai, építészete, mesterségei, kerámiája, vallási közösségei, családi közösségei, stb.) és ahogy érezhető a történelem hatása a helyi közösség nyelveiben (magyar, német, szerb, horvát, török, cigány), vallásaiban (keresztények, muzulmánok, zsidók), ahogy beágyazódik a nagy történelembe, amit jelenlétével befolyásol. Természetesen nehéz volna egy hónapos itt tartózkodás után számot adni arról a fejlődésről, amelyben Pécsnek húsz évszázadon át volt része, és megérteni mindazt, amitől lakosai szemében is olyan különleges a város. Meglehet, hogy az én kulturális és történelmi érdeklődésem stratégiáját meghiúsítja és rögtön el is feledteti az az élvezet, amellyel felfedezem a hegyre kapaszkodó kis utcákat és azt a valószerűtlen meditterán hangulatot, amellyel észrevétlenül körülvesz a város. De mégis van egy kezdet! És a kezdetet annak a római kornak a maradványai jelentik, amely ezen a vidéken létezett.
Első útvonal: A szellemiség terei
Az Ókeresztény Mauzóleum jelenti Pécsnek (régi nevén Spoianae) egy hosszú történelmi korszak bizonyosságát, amely a Krisztus utáni IV. századig nyúlik vissza. A római romok és az ókeresztény sírkamrák együttesénél, amelyet idén nyitottak meg a nagyközönség előtt, válik nyilvánvalóvá, hogy a vallás mint a szellemiség egyik legerősebb része, bevéste nyomait ebbe a térbe. Nem véletlen a város latin neve, Quinque Ecclesiae, amit a német lakosok is megtartottak a Fünfkirchen elnevezésben, ez is a vallásosságnak és annak bizonyítéka, hogy lakosai életében komoly szerepet játszott a hit. Nagy hatással van rám, ahogy az egész régészeti gyűjteményt feltárták és kiállították. Végigjárom a szimbolikus elnevezésű helyiségeket (Péter és Pál sírkamráját, a Korsós kápolnát), a római számokkal megjelölteket (A III Sírkamrát, A XIX. Sírkamrát, a XX. Sírkamrát). A Péter és Pál sírkamrában a Krisztust jelképező keresztény monogram középen van, a Péter és Pál őrizte szarkofág fölött. A Brüsszeli Egyetem bölcsészkarán szerzett hajdani tanulmányaim alapján a Korsós kápolnában sikerül azonosítanom néhány ókeresztény jelképet, amellyel az első keresztények kifejezésre juttatták Krisztus tanításának lényegét: a korsót, a szőlőt, a krisztusi áldozat és egyben az örökkévaló élet jelképeit. A mauzóleum falait bibliai jelenetek borítják, és a mérete az itteni keresztény közösség jelentőségéről tanúskodik. Megpróbálom azonosítani gondolatban a képen nehezen kivehető Eredendő bűn valamint a Dániel az oroszlánok között jelenetek ábrázolását. A bejárat melletti falon a régészeti és művészettörténeti útmutatók segítenek a kiállításon eligazodni. Hasznos angol nyelvű magyarázatok is olvashatók.
Nagyon örültem, amikor a helyi televízió a velem készített interjúhoz éppen a Cella Septichorat választotta helyszínnek. Ez a latin kereszténységgel telített tér nekem, románnak, valamelyest a saját szellemi és történelmi gyökereimet is megidézte. A sírok belső falán elhelyezett krisztusi monogram, amely a régi Sopianae (valamikor a Diocletianus kori Valeria provincia fővárosa volt) jelképe, a keresztény kezdetek óta kifejezi ennek a mediterrán, közép-európai és balkáni találkozási-csomópontnak az értékét és tiszteletét, amit a város mai lakói is jól ismernek.
Mivel a barbár támadások meggyengítették a Római Birodalmat, és a rómaiakat kiszorították innen, nem beszélhetünk latin kontinuitásról, de a történészek a keresztény hagyomány kontinuitását hangsúlyozzák, amely a magyar törzsek megszilárdulása után lehetővé tette Szent István első magyar királynak az államalapítást. Anonimus krónikája szerint Szent István püspökséget alapított itt, ezzel is bizonyítva annak a szellemiségnek a jelentőségét, amellyel ez a város a többihez képest rendelkezett. Ebben a korban kezdik építeni a katedrálist.
Fig. 1 Catedrala
A művészettörténészek feltárták a korszakokat, amelyekben az idők során a katedrálist fel kellett újítani vagy újra kellett építeni a tűzvészek, a támadások után, vagy csak a kor divatjának megfelelően átalakították. Annak felfedezése, hogy a művészi kifejező eszközöket hogyan sikerült összehangolni az épületben feltárt stílus- és díszítőelemekkel, valódi élvezetet, de kihívást is jelent minden műélvezőnek. De a művészettörténeti tapasztalatszerzésen túl, a katedrálisba lépő valamennyi látogatót hatalmába keríti a falfestmények gyönyörű ragyogása és a fenséges építkezés. A főkupola apszisában a templom védőszentjei, Péter és Pál apostolok, Jézus Krisztus balján megáldják a Megváltó dicsőségére emelt katedrális gyülekezetét. Egyenként bejárom a katedrális valamennyi kápolnáját. Mindegyikben van olyan részlet vagy kegytárgy, ami felkelti az érdeklődésemet. A színes ablaküvegeken beszűrődő fénytől a belső tér még spiritualisabbá válik. Ahogy elnézem az imazsámolyok pultjait, amelyeket megannyi generációnak a katedrálisban imádkozó keze csiszolt ilyen simára, képtelen vagyok nem gondolni az ismeretlen sorsokra is, arra a bizonyos kis történelemre, amelynek közvetítésével, ha a körülöttünk lévő tárgyak beszélni tudnának, értékes tanubizonyságokat szerezhetnénk azokról az emberekről, akik az időben megelőztek minket. A város történelme nagymértékben kötődik Pécs eklektikus építészetéhez. Püspökei, akik egymást követték a püspöki székben, nemcsak a katolikus keresztények lelkipásztorai, hanem, a korszakok dokumentumai szerint, a művészetekben tájékozott emberek, a tudományok és a művészetek fejlődésének igazi előmozdítói voltak. Ilyen püspök volt Klimó György is. A Püspöki Palota félig nyitott ajtaja arra késztet, hogy belépjek.
Fig. 2 Intrarea în Palatul Episcopal
Azt kérdezem magamban, vajon a Püspöki Palota balkonjáról kihajolva Liszt Ferenc nem éppen az én látogatásomra vár-e?
Fig. 3 Frantz Liszt în balcon
Megpróbálom a város szellemiségét követni a várfalon túl vezető úton is. A Káptalan utcában egyelőre mellőzöm a múzeumokat (bizonyára ez a világ egyetlen olyan utcája, ahol, rövidsége ellenére, a legnagyobb az egy négyzetméterre eső múzeumok száma), és elindulok a Kálvária felé. A Kis Kálvária-dombra vezető úton haladok. Valamikor az itt működő jezsuita rend szellemiségét is őrzi a város, miszerint csak a hit és a keresztényi áldozat által remélhető a lélek megváltása. A hely szépsége és a vasárnapi csend miatt a Kálvária-domb egyedülálló pompája még élvezetesebb, mint közönséges hétköznapokon.
Fig 4. Grădina Calvarului
A következő a állomás a Mindenszentek temploma. Története a város különböző felekezeteinek viszonyaihoz, olykor vallásos-ideológiai konfliktusaihoz köthető. A szenvedély, amellyel a város lakosai részt vettek ezekben a vitákban (1588-ban a reformátusok és unitáriusok közötti híres hitvita is ebben a templomban zajlott) azt bizonyítja, hogy a vallás nem csak az életük irányítója, hanem az írásos dokumentumok tanúsága szerint minden felekezet számára az önmeghatározás és önmegtartás eszköze is volt. Így vagy úgy, mivel nem éltek egymástól teljesen elszigetelten, a pécsi vallási felekezetek kölcsönösen hatottak egymásra, és kialakult a vidék egyik jellegzetessége, amely a nagy kulturális áramlatokból tevődik össze: a közép-európaiból, a mediterránból és a balkániból. A különböző vallási megnyilvánulások fokozatos váltakozásait jelképezi a templom gömbölyű kupolája, amelynek rétegei talán, mint a hagymáé, egyenként lehánthatók.
A város lakóinak vallásosságáról árulkodnak a keresztrefeszített Jézus Krisztust ábrázoló szobrok is.
Fig. 5 Iisus pe cruce
De a vallás Pécsnek nemcsak a (katolikus, református vagy ortodox) kereszténységet jelenti, hanem a török hódoltság óta a muzulmán vallást is. A törökök jelenlétéről tudósít a Széchenyi teret uraló Gazi Pasa Dzsámija. Kíváncsian kutatok, hogy az idők során mi maradt meg itt a hajdani török uralomból.
Fig. 6 Pasha Gazi Casim
A zsidók jelenléte sem elhanyagolható, hiszen közösségük szervesesen hozzátartozik a minden szellemi irányzat felé nyitott város képéhez.
Fig. 7 Sinagoga
Második útvonal: A kulturális tér.
Lelkesedéssel töltött el, de meg is lepett, hogy ennyi múzeuma van a városnak, amelynek lakossága alig haladja meg a 150 000-et. Pécs múzemi kínálata rendkívül sokféle, tulajdonképpen csaknem minden fajtája megtalálható itt; a történelmi, a művészeti, a népművészeti vagy a természettudományi múzeum. Mivel éppen abban az utcában van, ahol én is lakom, a Felsőmalom utcai Várostörténeti Múzeummal kezdem. Tizennyolcadik századi házban rendezték be, a múzeum szobáinak kiállított tárgyai között elképzelhetem azt a bizonyos kis történelmét is a városnak, amelyhez szeretnék közel férkőzni. Az itt őrzött valamikori használati tárgyak olyan nyelven szólítanak meg a múltból, amelynek megértéséhez nics szükség nyelvismeretre. Erdélyiként könnyen meg is értem, és a körülöttem lévő tárgyak között elmerengek a románok, magyarok és németek egymáshoz fűződő, folytonos kapcsolatain. Egy százéves szoba berendezéséről a saját nagyszüleim régi, huszadik század eleji házában őrzött tárgyak jutnak eszembe. Ugyanolyan dísztárgyakat és ugyanolyan művészi faragásokat látok a bútorokon. A korszak fényképei és dokumentumai a múlt tintafoltjaitól válnak hitelessé.
Az útitervemben szerepel a Csontváry Múzeum megtekintése is. Mindaz, amit Csontváry Kosztka Tivadarról olvastam, felcsigázta az érdeklődésemet. Összefutok egy diákcsapattal, feltehetően szervezett iskolai múzeumlátogatás résztvevői. Nem tudom, hogy a művészeti gimnázium tanulói-e vagy csak egyszerű gimnázisták, mindenestre nagyon figyelmesen hallgatják a tanárnő előadását. Néhányan kérdéseket tesznek föl. Megállnak a kiállított munkák előtt. Csak sajnálhatom, hogy nem tudok magyarul, mert szívesen meghallgatnám a tanárnő szakszerű magyarázatait. Csontváry festményei közül nekem leginkább a tájképek tetszenek. Az expresszionizmus komoly jegyeit vélem felfedezni a tájképeken használt színeiben (a tengeri hullámzás tiszta, de erőteljes színei a Castellammare di Stabia című képen). Megcsodálom a híres Magányos cédrust is. Itt is szembetűnő az egyszerű, világos kompozíció, de az a mód, ahogyan Csontváry a tökéletes ábrázolás érdekében egyrészt kihasználja a klasszikus technikai lehetőségeket, másrészt rajtakapható a kifejezetten expresszionista ábrázolásmód is, véleményem szerint éppen ettől olyan eredeti ez az érdekes festő.
Kellemes meglepetést okozott a Vasarely Múzeum. Tudtam, hogy a Franciaországban letelepedett absztrakt festő, Victor Vasarely magyar származású, de azt nem, hogy Pécsen született. Boldogan és lelkesen időzök a képei előtt, de a többi kiállított munka előtt is, amelyek azt az irányzatot képviselik, amely az absztraktból fejlesztette ki a színes optikai csalódás művészetét.
A Múzeumok utcája, a Káptalan utca túloldalán van a Modern Magyar Képtár. Megnézem, próbálom észben tartani, de nem igazán sikerül, azoknak a modern magyar művészeknek a nevét, akiknek tetszenek a képei. A magyar nevek megtanulása általában komoly próbára teszi az idegent. Sajnos a Zsolnay Múzeum, amit szintén szeretnék megnézni, felújítás miatt zárva van. Éppen az elutazásom után nyílik meg újra. Erről eszembe jut, hogy majd feltétlenül vissza kell jönnöm Pécsre, hogy megnézhessem. A Zsolnay kerámia Pécs egyik jelképe.
A múzeumlátogatások és a műélvezet okozta öröm még azzal is párosult, hogy ekkor zajlott az Örökség Fesztivál tíz napos, a balkáni hagyományos multikulturalitáshoz kapcsolódó programja. Az intellektuális, művészeti és esztétikai élmények mellett, amelyekre a múzeumokat járva szert tettem, eleven tapasztalatokat gyűjthettem a hagyományosan balkáni kultúrákról is, és nagy szerencsének tartom, hogy ez a fesztivál éppen egybeesett pécsi tartózkodásommal. A fesztivál rendezvényei rendkívül változatosak és sokszínűek voltak. Nehéz is volt kiválasztanom, hogy melyikre menjek.
Szorgosan áttanulmányoztam a fesztivál angol nyelvű programját, és igyekeztem minél többre elmenni. A legizgalmasabb események általában az utcán zajlottak. A lelkiismeretes naplóírás látta kárát ennek az időszaknak, amikoris megelégedtem annyival, hogy minden kommentár nélkül csak megjelöltem az eseményt, amelyen részt vettem.
Íme egy fejezet a napi jegyzeteimből:
Péntek, szeptember 14, Dominikánus Ház
The Philosophy of Cultural Difference – In memoriam Jacques Derrida
Előadást tart: Heller Ágnes, Richard J. Bernstein, Vajda Mihály
Délután: Aleš Debeljak (Ljubljana), Carol L. Bernstein, György Péter, Biczó Gábor, Dupcsik Csaba ... A vita kint az utcán, a Dóm téren folytatódott.
Szombat, szeptember 15, Dominikánus Ház
A vita tárgya: A kulturális különbőzőség poétikája.
A nap második fele is igen érdekes volt. A rendezvény helyeszíne: a Zsolnay gyár. Pécs e márkajeléről már olvastam Hárs Éva A Zsolnay gyár című könyvét. Lenyűgözött a család története, amely így vagy úgy néhány évtizeden keresztül meghatározta a város életét. Ha magyar író volnék és hozzáférhetnék a családi dokumnetumokhoz, feltétlenül megírnám ennek a legendás családnak és Pécsnek a történetét. Lehet, hogy van már ilyen családregény, de én nem tudok róla. Sajnos a lakóház nem látogatható. Csak távolról sikerült lefényképeznem.
Fig. 8 Casa Zsolnay
A gyár belterületén a különböző művészi rendezvényeknek kialakított helyszínen részt vettem a szlovén és magyar írók nyilvános felolvasásán és beszélgetésén. Számomra ez a vita azért volt nagyon izgalmas, mert én magam is keleti országból jöttem, amelynek kultúrája szintén kevésbé ismert más vidékeken, és megfigyelhettem, hogy ugyanazok a kérdések merülnek fel, amelyeket a román írók is gyakran felvetnek: a kulturális identitás, a kulturális határok és a kortárs irodalom tradíciókhoz való viszonyának kérdései. Követni tudtam a vitát, mert (az erdélyi származású) Koszta Gabi románul tolmácsolta nekem. Megismerkedtem Aleš Debeljak, Aleš Steger, Mitja Čander írókkal és Igor Brlek könyvkiadóval. Itt találkoztam a magyar nyelvű Lettre Internationale főszerkesztőnőjével, Karádi Évával is. Sokat beszélgettünk. Másnap Koszta Gabiéknál, a férje Csordás Gábor (a Jelenkor Kiadó vezetőjeként a szlovén irodalmi program értelmi szerzője), ismét találkoztam a szlovénokkal, és folytattuk az eszmecserét. A társasághoz Orcsik Roland magyar költő és műfordító is csatlakozott.
Fig. 9 Discuţii culturale: Scriitorii maghiari şi scriitorii sloveni
Beszélgetéseinkben gyakran felmerült a kommunista múlt feldolgozásának kérdése is. Ami engem illet, az egyik legvadabb kommunista rendszerben éltem, így képtelen vagyok nosztalgiával viszonyulni a kommunista múlthoz, ellentétben a volt Jugoszláviából jött barátaimmal, akiken észrevettem ebből valamit, én azt szeretném, ha Romániában nagyon kritikusan és határozottan minél előbb lezárnánk a múltat. Sajnos Romániában is sok író fordul nosztalgiával a kommunizmusban megélt gyermekkor felé, amivel akarva-akaratlanul mégiscsak átszínezik azt a szürke és fekete világot, amit a kegyetlen diktatúra idején átéltek. A kávé és a háziasszony mákos süteménye mellett nyíltan beszélgetünk ezekről a kérdésekről. A szlovén és magyar írókkal való találkozás nekem két ország kortárs irodalmával és kultúrájával való közvetlen kapcsolatfelvételt és a kapcsolatok elmélyítését is jelenti.
Harmadik útvonal: A nyilvános terek
A Kulturális Örökség és a balkáni sokszínűség Fesztiválja azonban megszólította a különböző helyi etnikai és vallási közösségeket is. Megszólította a város minden lakóját, ennek a kulturális találkozási csomópontnak minden örökösét. A fesztivál szeptember 13-án, egy szép csütörtöki napon kezdődött. A négy zenekar által előadott zenére nagyszámú közönség gyűlt össze a téren. Az arcokon, különösen a gyerekekén és idősebbekén, látható vol az öröm, amit az egymástól nagyon is különböző zenekarok nagyszerű előadásai kiváltottak.
Fig. 10 Széchenyi Tér
A fesztivál keretében voltak ucai előadások, kulturális és sportesemények is. Igyekeztem minél többre elmenni. Minden nap, különböző időpontokban, főleg délutánonként (a délelőttöket az írásnak szentelem) kint vagyok a téren. Mindig nálam van a fényképezőgép. Folyton történik valami. A Dóm-téren felállított színpadon minden este különböző táncegyüttesek, zenekarok vagy kórusok előadásai. Élvezettel figyelem a németek táncának biztos és kimért mozdulatait, a cigányok elragadó ritmusát, a bolgárok bonyolultan összetett harmoniáját. A magyar táncosok sem maradnak le, mozdulataikban felfedezem az erdélyi táncok elemeit is.
A Barbakán meghittebb színpadán türelmetlenül várom minden este a meghirdetett programot. Az egyik együttes, a Fuvola Q. különösen nagy hatással van rám, amikor fuvolán Vivaldit, Lisztet, Bozzát vagy Somos András darabokat játszanak. Csak az okoz gondot, hogy a Püspöki Palota közelében, a régi városfalak tövében estére bizony hideg van, és jól fel kell öltözni.
Különleges este volt a Zene Parkban a Pécs Szimfonietta közös koncertje Sarantis Mantyourakisszal, az ismert görög zenésszel, aki bouzoukin játszott. A klasszikus, Mozart, Brahms, Bizet hangszerei és a sajátosan görög hangszer, a bouzouki közötti párbeszéd nagy éllmény volt nekem. A következő este ugyanebben a teremben a Palya Bea Qintett koncertjét hallgattam. Megint csak sajnálhattam, hogy nem tudok magyarul, mert a Palya Bea által előadott dalok szövegei bizonyára különösen érzékiek. De erre csak következtetni tudok a hangszerelés és a szólista rendkívüli előadásmódja alapján. Azt mondják, a versek többségét tulajdonképpen Bea írja.
Az eseményeken és rendezvényeken túl, amelyeken ebben az időben részt vettem, nagyon fontos volt az is, hogy a városnak rengeteg lakójával találkozhattam a fesztivál különböző helyszínein, és legalább láthattam azokat, akik itt élnek. A fesztivál egyik nagy érdeme, hogy sok embert az utcára csalogatott, vagy egy borkóstolóra, vagy a szabadba, hogy ott a barátok közösen bekapjanak valamit, mindenkinek lehetősége nyílik egy kis felüdülésre olyan környezetben, ahol jól érzi magát.
A fesztivál utolsó napjait, szeptember 21-23-ig (a 12. Európai Bordal Fesztivál) a szórakozásnak, táncnak, éneklésnek és borivásnak szentelték. Amikor hallottam, hogy a vasárnapi műsor délután háromtól a résztvevők felvonulása lesz a Kossuth tértől a Széchenyi térig, félórával hamarabb ott voltam, hogy olyan helyet keressek magamnak, ahonnan mindent jól láthatok. A hely, amit kiválasztottam (Hunyadi János szobrának talapzatát), igen inspirálónak bizonyult. A felvonulás késett egy kicsit, ami csak fokozta a téren egybegyűltek izgalmát. Gyönyörű volt az idő. Felhőnek nyom sem volt a ragyogóan kék égen. Amikor megkezdődött a felvonulás, minden szem és minden fényképezőgép abba az irányba fordult. A négy férfi tartotta, nehéz szüreti koszorú, a gyönyörű viseletek, a kórusok erőteljes dallamai, a táncosok mozdulatai, a huszárok lovasfelvonulása kiérdemelte a közönség vastapsát. A felvonulás végén a tömeggel együtt én is a Ghazi Pasa Dzsámija felé sodródtam. A színpadon késő éjszakáig egymást követték a táncegyüttesek és zenekarok, a városi filharmonikusok, a szlovéniai, horvátországi, svédországi, ausztriai és magyarországi kórusok. Nagy közönségsikere volt a Bartók Béla férfikórusnak. Magyar nemzeti dalokat énekeltek. Ezt abból gondolom, hogy körülöttem a közönség soraiban sokan velük együtt énekeltek. Az egész délutánt a színpad körül töltöttem. Amikor megéheztem, megkerestem azokat a helyeket, ahol magyaros ételeket szolgáltak fel. És be kell vallanom, hogy az összes finomság közül nekem a péksütemények ízlettek legjobban. Igyekeztem megjegyezni a legfinomabb édességek nevét. Íme: meggyes rétes, szilvás rétes, mákos-meggyes rétes. Kivétel nélkül mindegyik a kedvencem. De a hosszú sorból ítélve, amit végigálltam értük, nemcsak nekem. Egy-egy darabbal mindegyikből kényeztettem magam.
Bár elismerem, hogy járatlan vagyok a borokat illetően, az, ahogyan a pincék boraikat kínálták és az a bacchusi hangulat köröskörül, mégis meggyőzött, hogy nem hagyhatom el a várost addig, míg nem ismerem meg a helyi borokat is. Az asztalnál, ahol megálltam, elmagyarázták, hogy van egy különös ízű fehér bor a vidék egyik sajátos fajtája. Vékony, hosszúkás, elegáns üvegben volt ez a bor. A színe aranylóan áttetsző, kristálytiszta. El kell ismernem, hogy valóban kitűnő íze van. Sokáig megmarad a szájban. Zamatos, de nem édes. Meggyőződtem, hogy ebből édesapámnak felétlenül vinnem kell egy üveggel. Nagyon fog örülni. Vásároltam még édességeket, mézeskalácsot és sok emléktárgyat a népművészeti bódéknál. És ahányszor csak megéheztem, visszamentem a süteményes pulthoz.
Azt hiszem, az idegen vendég előtt sehol máshol, csakis az ilyen népi rendezvényeken tárul fel ennyire összetetten a város és a környező vidék minden rétege. Ilyen alkalmakkor, elvegyülve a tömegben, a helybeliek között, több mindent észre lehet venni, olyan dolgokat is, amelyek mellett a közönséges napokon elmegyünk. Beülni a közönség soraiba, inni egy pohár bort a közelükben, sorban állni a süteménynél, ha törve is, kiejteni néhány szót magyarul, hogy megértse az ajándékárus, aztán félrehúzódva falni a rétest, figyelni a járókelőket, az ilyen pillanatokban nem létezik, hogy ne ragadjunk meg valamit a helybeliek mentalitásából. Akik ezen a napon otthon hagyták gondjaikat-bajaikat. Csak jókedv és öröm volt, a baráti vagy családi együttlét boldogsága, a vágy, hogy a legszebb tárgyakat találják meg szeretteiknek a pultokon, sietség a lacikonyhák felé, jóétvágy a kiválasztott falatokhoz, zsíros kenyér, paprika és hagyma. És a szakértelem, azé, aki megáll a borfajták előtt, ajkához emeli a poharat, előbb csak szagolgatja az aromáját, amely betölti a pohár belsejét, csak azután kóstol bele, aztán a pajkos gyerekzsivaj, a színpadra irányuló feszült figyelem, a tömegben eltűnt gyerekek, mert most mindent szabad, a gyerekek, akik elhozták a plüssmacit vagy a babát, a napozó fiatalok, ahogy nevetgélnek borospohárral a kézben, ahogy egy-egy különös ruhadarabbal vagy kiegészítővel igyekeznek felhívni magukra a figyelmet, a mobiltelefonok különböző csengőhangjai, minden órában a toronyóra erőteljes ütései, amint kimérik a világ idejét, a harangszó, mely méri az egyházi időt, a hotel de ville, amint fürdik a meleg napfényben, a sárguló gesztenyefák a sétatéren, az árnyékot keresők, míg mások épp ellenkezőleg, a napot keresik, a túlbuzgóan gondoskodó nagyszülők, a türelmes és mosolygós árusok, amint a vevőkkel társalognak és beavatják őket mesterségük titkaiba, hogyan kell a fát csiszolni, hogyan kell vásznat szőni, hogyan kell a bőrből különböző dolgokat varrni, a házias süteményeket keresők, amiket a helyi vendéglátó-tulajdonosok ingyen osztogatnak, diós süteményt, kiflit, édességeket, a az odanyújtott falatnak örvendező koldusok, elegáns idős asszonyok, mintha misére igyekeznének, a régi szép időkön elmerengő urak, a szakadatlanul fényképező vagy filmező külföldi turisták, a pécsi televízió kocsija, felülről mindent felvettek, egyenes adásban közvetítik az előadást, a művészek, amint az előadásra koncentrálnak fellépés előtt, a hivatalos személyek, ahogy diszkréten elmondanak egy-egy beszédet, kiosztanak néhány jutalmat, a kitüntetettek izgalma és a sok taps.
Amikor besötétedik, a reflektorok és villanylámpák fényében varázslatos a tér. Senki sem siet, senki nem igyekszik haza. Vannak, akik látni akarják, mi folyik még a színpadon, mások még elüldögélnek az asztalnál a barátokkal vagy családjukkal. Mások borospohárral a kézben sétálnak át a téren. Fokozódik a jókedv. A sétatér zsivajához képest néma épületek köröskörül megtelnek rejtelemmel. Az erőteljesen kivilágított városháza uralja a főtér bejáratát. A valamikor ragyogóan csillogó fogadások színhelye, a Nádor Szálló sötét ablakaival vendégei nélkül most szomorúnak tűnik. Ghazi Pasa Dzsámija kivilágított üvegablakai viszont ünnepi fényt árasztanak.A városháza erőteljesen kivilágított homlokzatán meg-megpihennek a galambok és elgyönyörködnek mindabban, ami a téren történik, A toronyóra minden órában jelzi, hogy az idő, bár úgy tűnik, megállt, könyörtelenül mégiscsak múlik tovább. A Nagy Lajos Gimnázium legfelső emeletén kitártak minden ablakot. Az ablakokban időnként felbukkanó alakokból ítélve, akik kíváncsian néznek ki a térre, arra következtetek, hogy ez a fiú-kollégium. Az égen a növekvő hold szintén a téren zajló előadást figyeli.
Bár úgy tűnik, mindez a végtelenségig fog tartani, valamikor késő éjjel mégis elszakadok a tér hangulatától, és úgy döntök, hogy hazamegyek. Hazafelé a Király utcán haladok végig, ahol a kerthelyiségek zsúfolásig tele vannak még. Úgy látszik, az ünnep még mindig nem ért véget.
Az utolsó pécsi napokat azzal töltöm, hogy elbúcsuzom azoktól a helyektől, ahol a legjobban éreztem magam. De hát nem utazhatom el anélkül, hogy látnám a Klimó Könyvtárat. A Különlegességek Gyűjteményének vezető könyvtárosa részletesen elmagyarázza, miért is olyan értékes ez a gyűjtemény. Sokat beszélgetünk a dokumentumanyagról és könyvállományról.
Utolsó nap elbúcsúzom vendéglátóimtól is, Bozóky Anitától és Méhes Károlytól. Megköszönöm vendégszeretetüket. Kitűnő házigazdák voltak. Amikor elhagyom a várost, sóvárogva gondolok arra, hogy talán egy nap majd mégis visszatérek ide. Ez a gondolat és az a tény, hogy itt hagyom pécsi naplóm lapjait, kicsit megkönnyíti az elválást.
Pécs, mindent köszönök!
(Koszta Gabriella fordítása)
