Pécsi Íróprogram ::
Palmi Rancsev (Bulgária), 2013. július
Valódi és irodalmi ringekben
A Pécsi Íróprogram rezidens vendége egyszer csak kap egy telefont országának sportminiszterétől, hogy jelen kellene lennie a Kazanban kezdődő Universiadén, bátorítva a boksz-csapatot. Ez már milyen? Pedig Palmi Rancsevvel pontosan ez történt.
- Mi volt előbb: a boksz vagy az írás?
- Körülbelül egyszerre kezdődött mindkettő, úgy 13 éves koromban. Bele akartam vetni magam az élet sűrűjébe, valami érdekeset szerettem volna csinálni. A boksz kaland – de ugyanolyan kaland az írás is. Az egyik a test kalandja, a másik a léleké.
- Jó, ez szépen hangzik. De az irodalomban azért ritkán verik meg az embert. Vagy kell megagyabugyálni másokat?
- Mindkét műfaj a találkozásokról szól, idegenekkel. Akikkel van valami elintézendő ügy. Igazából a bokszot sem feltétlenül azért műveltem, hogy nyerjek, hanem valamiféle dialógusba kerültem az ellenfelemmel. Tény, hogy 21 évesen kis híján kiverték a jobb szememet – talán otthoni bajnoki címeim ellenére ezért sem lettem igazán nagy bunyózó, mert nálam nem csak az erő számított, túl sokat járt az eszem. A ringben is a háború és béke zajlik amúgy, csak 3 percben. De úgy is fel lehet fogni: ez is egyfajta munka, amit el kell végezni, az adott szabályok szerint.
- Sokáig edzősködtél, aztán majdnem két évtizedre ott hagytad a bokszot. Idén a válogatott kapitányaként tértél vissza. Miért?
- Ne nevettess – ki él meg irodalomból? Én is csináltam sok mindent, adtam ki lapot, vezettem tévéműsort, és persze írtam. Egyébként voltam már korábban is segédedző, aztán mikor hívtak kapitánynak nem lehetett nemet mondani. Eddig kereken 40 Európa-, világ- és a olimpiai bajnok került ki a kezem alól.
- Nem vagyok nagy szakértője a témának: milyen ma a bolgár boksz?
- Csak annyit: Londonban tavaly mindössze 2 érmünk volt, egyik sem arany. De az egyiket, egy bronzot bokszoló nyerte. Amúgy meg, mit várhatnánk? Bulgáriában minden lefelé tendál. Minden kis közösségnek nehéz a sorsa, ma mindenki vesztesnek érzi magát, a bokszolók családtagjai, barátai is, mindenütt csak azt hallani, hogy rossz itt, el kell menni Nyugatra – így nehéz eredményeket elérni… Én azt próbálom a fiúkkal elhitetni, munkával, hittel jobb lehetsz a másiknál. Vannak ösztönös bajnokok is, de nekik is meg kell dolgozni a sikerért.
- Mennyire kell megdolgozni az irodalmi sikerért?
- Meg kell. Ott is mindenki siránkozik csak, hogy túl sok az író, és senki sem olvas már. Sok az író, ez igaz – de sok a jó írónk is, akik képesek megjelenni külföldön, bekerülni a világirodalom vérkeringésébe. És nem igaz az sem, hogy ne olvasnának, sőt, szerintem, többet olvasnak, mint korábban, köszönhetően a számítógépeknek. Nyilván, az első lépések nem egyszerűek, ami a megjelenést illeti: van olyan íróbarátom, aki eladta az autóját, hogy kiadhassa a könyvét.
- Rengeteget utazol, edzőtáborozol, sokszor hetekig: Pécsre is egy öthetes minszki távollét után jöttél. Ilyenkor hogyan működik az író? Milyen egy napod?
- Sosem volt gond vele, hogy tudok-e írni a boksz mellett. Regényeket írtam meg edzőtáborokban, és nem bokszolós témájúakat. Ott, ugye, van egy komoly napirend. Felkelünk, tréning, reggeli, pihenés, edzés ebédig, délutáni szieszta, aztán nyomjuk megint este hétig. Ebben van minden, bunyó, úszás, futás, ahogy kell. Nekem olyan a beosztásom, hogy minden második nap csak a reggeli és ez esti edzésen vagyok ott – közben meg szabad vagyok és írok. Ezt tudják rólam, hogy így működöm, kész. Egyébként a mai bokszolók sem olyan balhés gyerekek ám, mint régen, hogy elmennek a kocsmába és verekednek. Sokan tanulnak, most is van egy srác, aki jogra jár. Néha még olvasnak is!
- Gondolom, ez esetedben kötelező kérdés, ezért is fel kell tennem: mi adott a boksz az író Palmi Rancsevnek?
- Aki már egyszer is bokszolt az életében, abból más ember lesz. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. A boksz olyan „beszéd”, ami már nagyon tiszta, a legkevesebb mozdulattal kell elintézni. Ez nálam érvényes az írásra is. Semmi ne legyen a szövegben, ami nem kell. Minden leszűkül, igyekszem a legrövidebb úton elintézni. A valódi és az irodalmi ringben is használja az ember a legjobban az erejét.
Névjegy
Palmi Rancsev főképp költőnek tartja magát, eddig hat verseskötete jelent meg. Három regényt írt, amelyekből az egyik egy volt bokszoló életéről mesél (Bibliai graffiti), míg öt novelláskötetében is szerepelnek sporttal kapcsolatos írások. Felkérésre ő is részt vett abban az irodalmi játékban, ahol Kosztolányi Dezső Esti Kornél sorozatában szereplő, a bolgár vasutasról szóló írás párját kellett elkészíteni a szerzőknek. Palmi Rancsev 2008-ban elnyerte az osztrák Bank Austria Literaris fődíját a Kis szerencse, kissé később című művével. Írásai eddig 14 nyelven jelentek meg. A Pécsi Íróprogram 33., 2013 júniusi vendége volt.
A Pécsi Íróprogram rezidens vendége egyszer csak kap egy telefont országának sportminiszterétől, hogy jelen kellene lennie a Kazanban kezdődő Universiadén, bátorítva a boksz-csapatot. Ez már milyen? Pedig Palmi Rancsevvel pontosan ez történt.
- Mi volt előbb: a boksz vagy az írás?
- Körülbelül egyszerre kezdődött mindkettő, úgy 13 éves koromban. Bele akartam vetni magam az élet sűrűjébe, valami érdekeset szerettem volna csinálni. A boksz kaland – de ugyanolyan kaland az írás is. Az egyik a test kalandja, a másik a léleké.
- Jó, ez szépen hangzik. De az irodalomban azért ritkán verik meg az embert. Vagy kell megagyabugyálni másokat?
- Mindkét műfaj a találkozásokról szól, idegenekkel. Akikkel van valami elintézendő ügy. Igazából a bokszot sem feltétlenül azért műveltem, hogy nyerjek, hanem valamiféle dialógusba kerültem az ellenfelemmel. Tény, hogy 21 évesen kis híján kiverték a jobb szememet – talán otthoni bajnoki címeim ellenére ezért sem lettem igazán nagy bunyózó, mert nálam nem csak az erő számított, túl sokat járt az eszem. A ringben is a háború és béke zajlik amúgy, csak 3 percben. De úgy is fel lehet fogni: ez is egyfajta munka, amit el kell végezni, az adott szabályok szerint.
- Sokáig edzősködtél, aztán majdnem két évtizedre ott hagytad a bokszot. Idén a válogatott kapitányaként tértél vissza. Miért?
- Ne nevettess – ki él meg irodalomból? Én is csináltam sok mindent, adtam ki lapot, vezettem tévéműsort, és persze írtam. Egyébként voltam már korábban is segédedző, aztán mikor hívtak kapitánynak nem lehetett nemet mondani. Eddig kereken 40 Európa-, világ- és a olimpiai bajnok került ki a kezem alól.
- Nem vagyok nagy szakértője a témának: milyen ma a bolgár boksz?
- Csak annyit: Londonban tavaly mindössze 2 érmünk volt, egyik sem arany. De az egyiket, egy bronzot bokszoló nyerte. Amúgy meg, mit várhatnánk? Bulgáriában minden lefelé tendál. Minden kis közösségnek nehéz a sorsa, ma mindenki vesztesnek érzi magát, a bokszolók családtagjai, barátai is, mindenütt csak azt hallani, hogy rossz itt, el kell menni Nyugatra – így nehéz eredményeket elérni… Én azt próbálom a fiúkkal elhitetni, munkával, hittel jobb lehetsz a másiknál. Vannak ösztönös bajnokok is, de nekik is meg kell dolgozni a sikerért.
- Mennyire kell megdolgozni az irodalmi sikerért?
- Meg kell. Ott is mindenki siránkozik csak, hogy túl sok az író, és senki sem olvas már. Sok az író, ez igaz – de sok a jó írónk is, akik képesek megjelenni külföldön, bekerülni a világirodalom vérkeringésébe. És nem igaz az sem, hogy ne olvasnának, sőt, szerintem, többet olvasnak, mint korábban, köszönhetően a számítógépeknek. Nyilván, az első lépések nem egyszerűek, ami a megjelenést illeti: van olyan íróbarátom, aki eladta az autóját, hogy kiadhassa a könyvét.
- Rengeteget utazol, edzőtáborozol, sokszor hetekig: Pécsre is egy öthetes minszki távollét után jöttél. Ilyenkor hogyan működik az író? Milyen egy napod?
- Sosem volt gond vele, hogy tudok-e írni a boksz mellett. Regényeket írtam meg edzőtáborokban, és nem bokszolós témájúakat. Ott, ugye, van egy komoly napirend. Felkelünk, tréning, reggeli, pihenés, edzés ebédig, délutáni szieszta, aztán nyomjuk megint este hétig. Ebben van minden, bunyó, úszás, futás, ahogy kell. Nekem olyan a beosztásom, hogy minden második nap csak a reggeli és ez esti edzésen vagyok ott – közben meg szabad vagyok és írok. Ezt tudják rólam, hogy így működöm, kész. Egyébként a mai bokszolók sem olyan balhés gyerekek ám, mint régen, hogy elmennek a kocsmába és verekednek. Sokan tanulnak, most is van egy srác, aki jogra jár. Néha még olvasnak is!
- Gondolom, ez esetedben kötelező kérdés, ezért is fel kell tennem: mi adott a boksz az író Palmi Rancsevnek?
- Aki már egyszer is bokszolt az életében, abból más ember lesz. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. A boksz olyan „beszéd”, ami már nagyon tiszta, a legkevesebb mozdulattal kell elintézni. Ez nálam érvényes az írásra is. Semmi ne legyen a szövegben, ami nem kell. Minden leszűkül, igyekszem a legrövidebb úton elintézni. A valódi és az irodalmi ringben is használja az ember a legjobban az erejét.
Névjegy
Palmi Rancsev főképp költőnek tartja magát, eddig hat verseskötete jelent meg. Három regényt írt, amelyekből az egyik egy volt bokszoló életéről mesél (Bibliai graffiti), míg öt novelláskötetében is szerepelnek sporttal kapcsolatos írások. Felkérésre ő is részt vett abban az irodalmi játékban, ahol Kosztolányi Dezső Esti Kornél sorozatában szereplő, a bolgár vasutasról szóló írás párját kellett elkészíteni a szerzőknek. Palmi Rancsev 2008-ban elnyerte az osztrák Bank Austria Literaris fődíját a Kis szerencse, kissé később című művével. Írásai eddig 14 nyelven jelentek meg. A Pécsi Íróprogram 33., 2013 júniusi vendége volt.
