Ulickaja, önmaga és az Imágója

Két éven át ment a levelezgetés, időpontok kitűzése, egyeztetés, lemondás, aztán újra felvettük a fonalat. Hogy lenne egyszer Ljudmila Ulickaja a Pécsi Íróprogram vendége. Aztán eljött ez a nap is. 2011. szeptember 7-én, szerdán a Liszt Ferihegy 2B érkezési oldalán, majdnem fél órával a moszkvai járat leszállása után nyílt a foncsorozott ajtó, és kilépett rajta az író.

Még kisebb és törékenyebb volt, mint amire számítottam, ellenben ezerszer elevenebb és közvetlenebb. Morcsányi Gézától, a Magvető Kiadó igazgatójától ott melegében megkapta egy nappal korábban megjelent vaskos könyvét, az Imágót, aminek, hát persze, örült, aztán máris mesélni kezdett. És ez voltaképp így volt egészen Pécsig. Előbb a Pécsi Tudományegyetem rektorhelyettesével, Komlósi Lászlóval leültünk egy kávéra - ha már a rektori autó jött érte -, és itt, a reptér melletti bevásárlóközpont kávézójában már olyasmiről beszélgettünk, mint a miszticizmus és Harry Potter kapcsolata. És csöppet sem tudományosan, hanem kacarászva, esetleg hümmögetve. Ljudmila rágyújtott, mert kínálták - rögvest jelezte, minden álszemérem nélkül, hogy magának nem vesz cigit, ebben erős, de ha másnál van, és kap belőle, akkor bizony elpöfékel néhány szállal.
Aztán az autóban is beszélt szinte mindenről - tolmácsa, aki egyben első itthoni fordítója is volt, V. Gilbert Edit, győzte mesélni, mi hangzik el oroszul, noha, Ljudmila sokkal jobban beszél angolul is (hál ég!), mint ahogy sejtetni engedte. Szó volt lefordított könyveinek borítójáról, Esterházy Javított kiadásának kulisszatitkairól, Hodorkovszkijról és Putyinról, bár koránt sem a botcsinálta politizálás szintjén, és persze az orosz lélekről. Az orosz valóságról. Amiről, úgy látszik, nem csak írni, hanem beszélni sem lehet eleget.
Azt lehetett érezni, hogy nem bánta, amikor a pécsi garzonba betoppantunk - ez is meglepetés volt a számára, hotelre számított. Itt maga lehet, a belváros közepén, mégis - csodálkozott is rajta - különös csöndben. Edittel elszívtak egy mai búcsúcigarettát az erkélyen. Mert kínálták. Amikor este nyolc előtt bekopogtam hozzá a magyar mobillal, amin elérhetik majd, már felébresztettem.
- Úgy aludtam, mind egy medve - közölte.
Hagytam, hadd aludjon tovább.
Aztán csütörtök este kaptam egy üzenetet tőle: leestem a lépcsőn, reggel valószínűleg orvoshoz kell menni, esetleg röntgen…
Na, mondom, meg még néhány egyéb kifejezést a pejor típusúból. Átmegyek a szomszédba, de teljes a sötétség. Kopogok, semmi. Arra gondolok, ha tényleg annyira súlyos lenne a helyzet, csak jött volna segítségért. Mi tagadás, nem sokat alszom az éjjel: hátha most jön, ez a kis zaj ő lesz, menni kell az ügyeletre.
Kihúzzuk valahogy reggelig.
Ljudmila sem aludt sokat, többek között azért, mert a tavaly műtött bal karja után most a jobbikra esett rá, épp csak hanyatt fekve tudott pihengetni. Kiderült, hogy rossz felé indult el a folyosón, és a sötétben legurult egy lépcsőn. Nyolc fok, hálát adhatunk, hogy egyben van.
Be a klinikára. Ismerős orvosok kezdenek intézkedni, egykettőre megnyugtatnak, hogy mindjárt megcsinálják a röntgent, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Addig ülünk a narancssárga műanyagszékeken a nagy délelőtti nyüzsgésben, de Ljudmilla elégedett: milyen szép itt minden, milyen kedvesek az emberek. Bezzeg Oroszországban, mondja, ott szinte üvöltenek a beteggel, tovább kínozzák, mintha az lenne feladatuk. Mesél a dédmamáról, aki még jiddisül verselt, a nagypapáról, aki valamilyen geográfiai szakkönyveket írt, és a mérnök apukáról, aki a Hogyan szereld gépkocsidat című örökbecsű könyv szerzője volt: fél Szovjetunió ezen útmutatások alapján bütykölte Moszkvicsát vagy Zaporozsecét.
– Én sosem akartam könyvet írni fiatalon – teszi hozzá.
Megvan a röntgen: tényleg elrepedt az alkar egyik csontja. Síngipszet kap rá. Egy szolid fiatalember veszi kezelésbe, nemrégiben dolgozott Londonban, érti az angolt, mindenben roppant készséges. Egykettőre kész a mű: a gipszkötés, amiben Ulickaja keze van. Kapunk még útravalóul egy adag géztekercset, majd a gyógyszertárban veszünk kenőcsöt, tapaszt a lenyúzott térdére, fájdalomcsillapítót. De a hangulat kezd magasabbra hágni, úgyhogy nem is a szállásra hajtatunk vissza, hanem a havihegyi kistemplomhoz, amit még Morcsányi Géza ajánlott neki: innen kell letekinteni Pécsre. És igaza volt, mivel csodása tiszta az idő, hát letekintünk. Azt mondja Ljudmila: - Milyen pici város és mennyi kultúra!
A polgármesteri ebéd a történtek fényében lemondva, de Páva Zsolt, hallván, mi történt, jelzi, hogy szívesen meglátogatja a neves „beteget”. Déli 1 órára jön feleségével együtt, természetesen néhány kötettel felszerelkezve. Nem, nem vagyunk gonoszak, amikor a repedt kezű írót dedikálásra kérjük: a klinikán ő maga rendelkezett úgy, hogy az ujjai maradjanak szabadon, hiszen még rengeteg könyvet kell szignálnia ma. És tényleg így lőn.
A délutáni nagy fellépésig lehet pihenni egy kicsit, aztán irány a Tudásközpont. Fogalmazzak úgy: jelentkezett némi érdeklődés. Alig léptünk be az épületbe, s fordultam kettőt, már azt vettem észre, hogy Ljudmila egy asztalnál ül, és könyveket dugnak eléje, ő meg szorgalmasan irogat beléjük. Ezt az akciót szépen leállítjuk, majd a végén. Jön a rektor, a könyvtár igazgatónője, Gilbert Edit, a beszélgetés vezetője, a tolmácsok. A 400 fős előadó zsúfolásig tele. Később be is vallja: el van kényeztetve, szinte csak jó emlékei vannak a közönségtalálkozókról, mert annyi szeretet veszi körül. Néha egy-egy bolond persze feláll és beolvas, de ez szinte mellékes. Sosem vitatkozik, sosem akarja meggyőzni az illetőt, mindenki élje meg saját véleményét.
Másfél órán át zajlik a beszélgetés, fordítva oroszról magyarra és viszont. A „szoknyás Csehovtól” egészen odáig, hogy létezik-e még manapság jobb és baloldal. Utána meg jöhet a dedikálás, ahogy készült rá. A hatalmas terem két oldaláról sorakoznak az olvasók, akad, aki egy egész szatyornyi könyvvel. Bírja.
Az este már a borozásé, a szombat pedig teljes pihenőnap. Tyúkhúslevest kap ebédre, sok-sok zöldséggel, répával, karfiollal, zellerrel, grízgombóccal, külön húsaprólékkal, máját, szívét. – Nagymamámnál voltak ilyen vasárnapi ebédek – lelkesedik, és vesz külön a grízgombócból. Este szívesen eljön velünk a Boban Markovic-koncetre a Kodály Központba, de jelzi előre, örülne, ha a szünetben hazamennénk. Mivel kiadót váltott, és újból megjelennek majd a könyvei, itt a remek alkalom, hogy még egyszer – ahogy mondja: utoljára – átolvassa, és javítgassa a szöveget. – Néha én is meglepődöm rajta, miket írtam. De ami megnyugtató, hogy tetszik, nem kell szégyenkeznem magam miatt.
Kicsavarom neki a kefir és a kóla kupakját. Elbúcsúzunk, én is csak remélni tudom, hogy nem kell szégyenkezzünk magunk miatt. Aztán lefekszem, és belefogok a Szonyecskába. Vagyis, újra elölről.

oooOOOooo


Kívülről figyelem magamat

Ljudmila Ulickaja napjaink egyik legnépszerűbb és legolvasottabb szerzője. A Pécsi Íróprogramba két éve kapott meghívást – most tudott eljönni néhány napra. Beszélgetőtársként oldott, közvetlen, néha szinte kópés. De amit megfogalmaz, akár csupán szóban, annak kétségtelen ereje, sodrása van.

- Csak magyarul már egy tucat könyve jelent meg, a mostani alkalomra az Imágó. Emellett még több mint 30 nyelvre lefordították. Tudja mindezt követni? Hogyan éli meg a világhírnevet?
- Kevéssé tudom követni, például azért, mert csak angolul értek valamennyire. Előbb nyugati nyelvekre fordítottak, aztán következtek a kelet-európaiak, mostanában egyre több a koreai, kínai, japán fordítás is. Ennek természetesen örülök, bár a hírnév vagy dicsőség igazából nem izgat. Bár korábban is írtam, igazi, mondjam azt, hivatásos íróvá ötven éves korom táján váltam. Ekkorra már túljutottam életemnek azon a szakaszán, amikor érdekelhetett volna a siker. Sokat megéltem, sok veszteségen voltam túl addigra: a pénz, az ismertség nem foglalkoztat. Kicsit kívülről, már-már csodálkozva figyelem olykor magamat. Hiszek a paszternaki mondás igazában: „Hitvány dolog híresnek lenni. A magasba ez nem emel.”

-A könyvbemutatókkal járó utazásokat, találkozókat tudja-e élvezni? Avagy mindez valamiképp az írói lét szükséges velejárója?
- Ezt a munkám részének – a könyv és az olvasó szolgálatának tekintem. A könyv folytatásának valamiképp, hiszen számomra érdekes, mikre kérdeznek rá. Az biztos, hogy a felém áradó szeretet is tud fárasztó lenni. Ha pedig egy-egy új, még nem hallott kérdés bukkan fel az ankétokon, az örömmel tölt el.

- Bármilyen kérdést fel lehet tenni önnek a találkozókon?
- Igen, legfeljebb azt mondom, hogy nem tudok rá válaszolni. Mindig kérdeznek a politikáról, de ez nem az én világom. A zsenik ma nem politizálásra adják a fejüket, inkább a kultúra, a tudomány – vagy akár az üzleti szféra felé orientálódnak. Általában szóba kerül a zsidókérdés is, ami az általános xenofóbiával függ össze. Mert gyanús az idegen, nem érthető. Ennek oldására szerkesztek kamaszoknak antropológiai olvasókönyvet. Mivel a politika manipulálja az embert, arra törekszem, hogy az egyén ne hagyja magát, legyenek önálló gondolatai, kritikusan viszonyuljon ahhoz, amire rá akarják venni.

- Írás közben megmutatja valakinek a készülő művet?
- Elsősorban a férjemnek. És van egy szűk baráti kör is, akikkel elemezzük, amit írok. A Kukockij eseteit odaadtam annak idején Ilja Ehrenburg lányának, aki már nyolcvan éves is elmúlt. Azt mondta, szép és jó, de van a közepén egy rész, ami tiszta misztika, azt ki kell hagyni. Utána olvasta egy sokkal fiatalabb ismerősöm, aki meg azzal jött: van a közepén az a szép és jó misztikus rész, ám ami övezi előtte és utána, azt felejtsem el. Hát így…

- Egyébként a misztika izgatja?
- Nem is arról van szó, hogy izgat-e. A misztika olyan, mint a zenei hallás. Van, aki így születik, más meg nem. Lehet, hogy genetikai kódoltságú, nem tudom. De vigyázni kell vele, nem jó, ha az ember belelovallja magát, az irodalomban sem: olyan lesz tőle a szöveg, mint a túlsózott étel, úgyhogy én is csínján bánok vele. Ez a fajta „határátlépő irodalom” Orpheusszal kezdődött és azóta jelen van. Sőt, manapság újból nagyon népszerű. Oroszországban különösen vonzódnak hozzá, hogy akár így is ki tudjanak lépni az ok-okozati viszonyok szoros hálójából. A tiszta fantasy-irodalom is ezt az igényt elégíti ki. Ezért mondom: a szépíró nagy tehetséggel kell kezelje ezt a dolgot. Sok jelentős közgazdászt, komoly üzletembert ismerek, akik kizárólag fantasyt olvasnak, miközben a munkájukban nagyon is racionálisak.

- Mennyire tudja követni az otthoni kortársakat? Milyen az irodalom helyzete?
- Sok könyvet kapok, és a legtöbbe bele is nézek. A mai középnemzedék egyik legfőbb témája a csecsen háború. Babcsenko és különösen Makanyin regényét tartom sokra. Ez utóbbi azt is bemutatja, milyen jó üzlet tud lenni a háború. Sok tehetséges ember ír erről a háborúról, bár az is igaz, hogy senki sem foglalkozott velük, amikor hazatértek, maguknak kellett feldolgozni az élményeket, ami nem mindenkinek sikerült. Általában pedig, az írók sikereire visszatérve: az irodalmi életben a helyezésünket figyelni, hogy hol és hogy állunk bizonyos mércék szerint valamiféle rangsorban – ez nem érdekel. Nem ez számít.

- A magyar – és ezúttal a pécsi – kapcsolat mennyire fontos a számára?
- Az volt és egyre inkább az lett. Pécsre például már igen régóta vágyom – végre teljesülhetett ez a kívánságom, s el tudtam fogadni meghívásukat. Örülök, hogy itt lehetek. Szép, élénk mediterrán város, ebben az egyetem jelenléte, jelentősége számottevőnek tűnik számomra. Egyik kitüntetésem, a Budapest Nagydíj pedig különösen közel áll hozzám, mert fontosnak tartom, hogy a város, amit úgy lerohantak az orosz katonák, s az ország, ahol annyi évtizeden át bent voltak az oroszok, mindezeken felül tudott emelkedni. Számomra ez azt jelenti: a kultúra győzött a politika felett. A Baltikumban is ugyanez a helyzet, lassan már ott is kezdik fordítani a könyveimet, holott tudjuk, mennyire nem szívelhetik ők az oroszokat az ismert okok miatt.

- És az oroszok mennyire szívelhetik saját magukat? Hogyan látja az otthoni állapotokat?
- Oroszországban mindig is az volt a helyzet, hogy az állam a saját embereit, főképp fiataljait falta fel, és ez ma sincs sajnos nagyon másképp. Az, hogy kétszeresen szenvedtek az oroszok, Hitlertől és Sztálintól, nagyon gyerekes hozzáállás, hiszen Sztálin mi voltunk magunk. Miért hagytuk ezt a szisztémát kialakulni? Nem nézünk szembe a bűneinkkel, nem tudunk azonosulni saját történelmi folytonosságunkkal. Ebbe szoktunk bele, ebben élünk: az állam majdnem ugyanúgy működik ma is, mint Sztálin idején, ugyanolyan kérlelhetetlen és sok esetben kegyetlen. A szociális szféra jól mutatja ezt: kevés a gyermekotthon, nem törődik az állam az öregeivel, fogyatékosaival, az egészségügyével.

- Levelezésben áll-e még a most is börtönben ülő Mihail Hodorkovszkijjal, az egykori olajmágnással?
- Már nem levelezünk, de nagyra tartom. Nem tudom megítélni, hogyan, miképp szerezte a vagyonát, csak azt láttam, hogy jó célokra áldozott belőle. Egy tehetséges ember, akiben van szociális érzékenység. Mindmáig kiválóan működik az az árvaház, amit ő hozott létre. Bízom benne, hogy majd a börtönből kikerülve be tudja tölteni azt a szerepet, amit korábban, és elfoglalhatja azt a helyet, amit előtte, s valóra válthatja társadalomjobbító elképzeléseit.