Grendel Lajos szlovákiai magyar író 1948-ban született Léván. A Komenský Egyetemen matematika-fizika, majd magyar-angol szakon végzett. Könyvkiadókban és irodalmi folyóiratoknál működött szerkesztőként, főszerkesztőként, kiadóvezetőként. Jelenleg a Komenský Egyetem magyar tanszékén oktat. Publikált számtalan elbeszéléskötetet, regényt, esszét, novellákat, monográfiát. Művei hat nyelven jelentek meg. Több szlovák és magyar kitüntetés birtokosa, köztük a József Attila- és a Kossuth-díjaké.

Nincs cenzúra. És öncenzúra sem

A Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa eseménysor legelsőként beindult folyama a Writer in Residence ösztöndíjas program, ami 2007 szeptemberében kezdődött. A sorozat 14. vendége júliusban Grendel Lajos volt, akivel egy nappal Pozsonyba való visszatérése előtt beszélgettünk.

- Milyen várakozásokkal érkeztél ide, és most, hogy az egy hónap letelt, milyen érzésekkel térsz haza?
- Nekem nagyon ritkán adódik lehetőségem arra, hogy egy hónapot csakis az írásnak szenteljek, hiszen az év nagy részében tanítással vagyok elfoglalva. Ez az egy hónap égi áldás, illetve pécsi áldás volt, amikor megírhattam egy fejezetet a készülő irodalomtörténetembe és a Pécsi Naplót is. Úgy megyek haza, hogy az utóbbi évek egyik legszebb nyarát tölthettem itt. Annak idején 1977-ben jártam először Pécsett, és aztán még négy-öt alkalommal, mindig néhány napra csupán. Most, hogy úgy mondjam, beléhatoltam Pécsbe, és megismerhettem úgy is, mint nem turista. Bőven volt alkalmam végigjárni a történelmi emlékeket, bepillantani a múltba. Nem is tudom, van-e Magyarországon, vagy egyáltalán a Kárpát-medencében még egy város, ahol ennyire gazdag lenne a feltárt múlt. A római, ókeresztény világtól kezdve a középkori, török emlékeken át a múzeumokig, amik mind nagy élményt jelentettek a számomra. Nem is beszélve azokról az írókollégákról, akikkel szintén hosszabb időt tölthettem együtt. Egyszóval, nem azt éreztem, hogy idegenbe, külföldre mentem volna nyaralni. Nagyon otthon éreztem magam, értékelvén azt az urbánus szellemiséget – és ezt véletlenül nem politikai értelemben mondom! –, amin én a városi múltat értem. Sok mindent nevezünk városnak Magyarországon, a mezőváros-jellegű nagy falukat is, de Pécs egy igazi város, amilyenből Trianon után nem maradt olyan nagyon sok. Nem metropolisz, de nem is kisváros.

- Ha kicsit összehasonlítod Pozsonnyal, ahol épp 40 éve élsz, milyen áthallásokat érzékeltél, és mik lennének a fontos különbségek, amik - akár - jól is esnek, hogy nem olyan, mint otthon?
- Biztos van, amiben Pozsony és Pécs hasonlít egymásra. Például az említett urbános érzés hasonlatos, azzal a nem mellékes különbséggel, hogy Pozsonyból szlovák város lett, ahol a magyarság csupán mint szórvány él. Pozsony, bár tele van magyar kulturális és történelmi emlékekkel, ma a szlovák urbánusoknak a fellegvára. Ebből a szempontból nagyon sajátos a helyzet, mert bármelyik égtáj felé kilépünk Pozsonyból (nem nyugat felé, mert ott mindjárt Bécs következik), voltaképp egy falusi világgal találkozunk, kivéve tán Kassát, ami viszont nagyon messze van tőlünk. De az biztos, hogy Pozsony is európai horizontú, úgy is fogalmazhatnék, hogy "nyugatos" város, Pécshez hasonlóan – csak nem magyarul beszélnek.

- Kicsit kiszakadva otthonról, hogyan láttad az egy hónap során a szlovákiai történéseket?
- Na, az itt tartózkodásom ideje alatt ez volt az egyetlen zavaró momentum, hogy nem tudtam teljesen elszakadni az otthoni valóságtól, mert majdnem minden nap érkezett valami hír, ami megemelte az amúgy sem alacsony vérnyomásomat... Azt kell mondjam, hogy a minősíthetetlenül a múltban ragadt szlovák kormányzat meghozta és a parlamenttel elfogadtatta ezt a - nem tudom másképp jellemezni - gyalázatos nyelvtörvényt. Aláírtam az MTA Nyelvtudományi Intézetének petícióját, a szlovákiai értelmiségi kerekasztal is megkeresett, megkaptam a nyilatkozataikat, tehát, hogy úgy mondjam, forgalomban voltam, de ennek úgy igazából nem örültem. Szóval elég sok minden utolért itt Pécsett, nem hiszem, hogy ennél több várna rám Pozsonyban.

- Most júliusban sok mindennek volt a 20 éves évfordulója. Te miképp emlékszel vissza '89-re, és számodra az azóta eltelt két évtized mit hozott - mit vitt?
- Ez a 20 év elhozta a diktatúra bukását, és ez az a nagy pozitívum, ami az összes többi negatívumát ki tudja egyenlíteni. Mert mindeközben egy sor olyan illúziótól is megfosztott bennünket, amikben nagyon hittünk a rendszerváltás forgatagában. Mindazokat a gazdasági problémákat, amik egyaránt sújtják az egykori, béketábornak nevezett országokat, nem lehet elválasztani a mérhetetlen korrupciótól, a lopásoktól és a demagógiától. Minderről, azt hiszem, a rendszerváltás idején nem tudtunk, vagy legalábbis nem voltunk rá felkészülve. Én minden esetre kicsit szebbnek, kicsit másnak képzeltem el 1989-ben a 21. századi eleji Közép-Európát. Azt azért sejtettem, hogy a magyar-szlovák együttműködés, a két népet megterhelő különböző előítéletek miatt nem lesz zökkenőmentes, de hogy a szlovák kormányzatnak köszönhetően ilyen mélypontra jut, mint most, azt nem gondoltam. Hogy Szlovákia ennyi idő után is képtelen lesz a történelmi görcsein és komplexusain felülemelkedni, és hogy ennek a levét megint mi, felvidéki magyarok, fogjuk meginni – mint ahogy mindig is mi voltunk a szerencsétlen túszok, akikkel labdáznak Budapest és Pozsony között.

- És az írói létezés terén miképp fest mindez?
- A lényeg, hogy van egy fehér papír és azt tele lehet írni. Hogy nincs cenzúra. És nincs öncenzúra sem. Egy író számára ez a maximum, amit a rendszerváltás elhozhatott. Nyilván, sokakat, kicsit engem is kibillentett a rendszerváltás abból a helyzetből, amiben addig éltünk. A szépprózai műveimre sem maradt hatás nélkül 1989/1990, van egy-két könyvem, ami nem születhetett volna meg, ha nincs ez az időszak. Ám a prózaírói poétikámat alapvetően nem érintette.