A 2007-2010 között Pécsett járt írók naplót írták, ki-ki maga műfajában, ami 2010 végén jelent meg, több mint 600 oldalon. A 22xPécs egy különös időszak lenyomata, amit 15 európai író hagyott hátra Európa Kulturális Fővárosáról. Az antológiában eredeti nyelven és magyarul olvashatóak a Pécs-naplók.
Íme, az előszó:

Huszonkettő pécsi hónap

Rezidens írónak lenni jó. Aki ezt tagadná, az vagy soha nem volt rezidens, vagy tán nem is író. Mert elképesztő hatással tud lenni az emberre, hogy maga mögött hagyhatja otthoni hétköznapjainak minden nyűgét és nyilait, és semmi más dolga nincs, mint hogy írjon. Amire mindig is vágyott. Megengedem, ez akár bénítólag is hathat, a végtelen szabadság „parancsa”: tessék, most aztán alkothatsz, barátocskám!
Az utóbbi bő tíz évben főképp Ausztriában, aztán Németországban, sőt 2009-ban még Lettországban is volt alkalmam újból és újból megtapasztalni, micsoda különbség az, amikor nem esti órán, vagy a hétvégéből lopva ülök oda a gép elé, hanem afféle rendes hivatalnokként, jobban mondva, hivatásosként, reggel, a mosakodás és kávé után, fel sem kell öltözni, azon pizsamásan, egy szál pólóban, gatyában lehet folytatni, ami előző nap abbamaradt és amit megálmodtam az éjjel.
Ezért aztán arról kezdtem el álmodozni, hogy Pécsett is létrejöhessen egy íróprogram, idecsábítva a kontinens legtávolabbi sarkából az írókat. És mindenki jól jár. Az érdekeltek először is megkeresik a térképen, hol van Pécs. Várják, hogy jöhessenek, megérkeznek, elcsodálkoznak, megismerik, megszokják, élvezik is, aztán hazautaznak, de lélekben picit mindig is pécsiek maradnak; és ahogy azt manapság olya szépen lehet cifrázni, nagykövetei lesznek a városnak, még az országnak is, kell-e ennél tökéletesebb marketing?
2004 táján kerestem fel először a város és Baranya megye illetékes nagyságait, akik egyrészt vállveregetés keretében biztosítottak róla, vérmérsékletük szerint, hogy ez milyen remek / óriási / fasza ötlet, aztán nem történt semmi. Ha a következő időszakban össze-összefutottunk, most már arról szólt röpke társalgásunk, hogy igen, igen, emlékeznek, rajta is vannak, de tudom hogy s mint van ez, ezer a dolog…. Tudom, hát.
Amikor aztán 2005. október 19-én a kormány bejelentette, hogy Pécs nyerte a 2010-re szóló magyar Európa Kulturális Fővárosa (EKF) címet, sejtettem, hogy a rezidensprogram ügyében is soha vissza nem térő alkalom következett el. És – bármilyen hihetetlen – így is történt.
A Writer in Residence Programot az elsők között fogadta be az EKF-gépezet, méghozzá hosszú távra. Ennek annyi előzménye volt, hogy a program bázisát jelentő ösztöndíjas lakást egy magánszponzor biztosította, erről a felajánlásáról az akkori polgármestert, Tasnádi Péter külön értesítette, aki pecsétes levélben köszönte meg a gesztust. A lényeg, hogy a lakás – ami egy belvárosi, vadonatúj lakóparkban található – 2007 júliusi átadása után megkezdődhetett a berendezése, hiszen Karádi Éva, a Lettre International magyar kiadásának főszerkesztőjének közvetítésével szeptemberre vártuk az első vendéget, Florina Ilist.
Első elképzelésem ugyanis az volt, hogy minden esztendőben hívunk egy-egy szerzőt a két aktuális kultúrfővárosból, és 2007-ban ez Nagyszeben (Sibiu) és Luxemboug volt. Nagyszebenből senkit nem delegáltak, így esett a választás Florinára, aki Kolozsvári – ami meg éppenséggel Pécs romániai testvérvárosa. (Azt be kell vallani, hogy az EKF-városokból alig-alig érkezett író. De utóbb a rezidensprogramnak jó híre ment, csak Franciaországból 15 jelentkezés érkezett!)
Izgultam, hogyne izgultam volna: minden készen lesz-e, tudunk-e olyan körülményeket biztosítani az ide érkezőknek, mint amilyeneket én tapasztaltam meg másutt? A pécsi Művészetek és Irodalom Háza, mint a projekt pénzügyi kezelője, mindkét igazgatónője, Bozóky Anita és Kőhalmi Andrea, továbbá az adminisztrációt és a kifizetéseket bonyolító Dallos Zsuzsanna is szerencsére a szívügyének tekintette a rezidens programot.
Mert bizony milyen érdekes is az, hogy egyszer csak egy messzi földön élő író kerül a „képbe”: levelezni kezdünk vele, egyeztetünk, majd megállapodunk, vagyis hivatalosan meghívjuk őket, kitűzzük az időpontot, ami adott esetben akár egy évnél is messzebb van még. Időközben történik néhány levélváltás, pontosítás, befutnak kérdések, óhajok-sóhajok. És egyszer csak eljön a nap, és az illető betoppan – hét tényleg létezik, lehet örvendeni a látásán!
A kis híján három év során 22 európai szerző érkezett Pécsre. Ó, hányszor vártam a pécsi vasútállomáson, hogy a budapest IC-ről lecihelődve megtaláljam az én emberemet – hol tíz percet késett a vonat, hol több mint egy órát. Aztán az út Felsőmalom utcai házig, az első beszélgetés az autóban, kivel hogyan, jól angolul, picit angolul, picit németül, nagyon németül, picit oroszul, zagyválva olaszul, vagy keverve több nyelvet is – már ez önmagában kaland volt! Aztán a lakás bemutatása, az apró trükkök, tudnivalók elmagyarázása; további egyeztetések, hogyan, mikor megyünk felvenni a pénzbeli járandóságot.
És megkezdődhetett a pécsi egy hónap, amikor össze-összefutottunk, ebédeltünk, programokra mentünk, jött egy-egy telefon, hogy „Károli”, ez meg az történt, tudsz-e segíteni...
Hogyne emlékeznék Esad Babačić rémült hívására, mert nem tudta becsukni az ajtót, mivel elfelejtettem megmutatni neki, hogy előbb felfelé kell rántani egyet a kilincsen; vagy az ukrajnai Csernovicből – a Robert Bosch Alapítvány képviselőjének ajánlása nyomán ide érkezett – Ostap Nozhakra, akinek 25 évesen a pécsi volt az első külföldi útja, amitől olyan rajongás élt benne, hogy egy hónap alatt szinte folyékonyan megtanult magyarul, már a vonatról is magyar nyelvű sms-t küldött; hitetlenkedve hallgattam Tolnai Ottót, aki elmesélte, hogy órákat ül a Csontváry Múzeumban a Baalbek előtt, és mindig csak egy-egy területet szemlél, de aztán azt alaposan; Neslihan Acu, az isztambuli írónő, aki csak a fejét csóválta, miután a Király utcai arabnál megkóstolt egy dönert, mondta is, hogy megtanítaná ezeknek, hogyan kell csinálni az ilyesmit; a görög Chrissopoulos, aki reggelente futott, profi módon felszerelkezve, stoperrel, és részben így ismerte meg Pécset.
És még lehetne sorolni estig az ilyen apróságokat.
Mert olyan ez, mintha én is útra kelnék, a saját városomban, és idegen helyekre kukkanthatnék be a vendég által: hol Tartu utcáit róttam Mihkel Mutt meséi nyomán, hol egy holland természetvédelmi területről és a holland kommunisták hányatott életéről értesültem Donald Niedekkertől, vagy kacagtunk rengeteget Milena Odával, aki részt vett az itt léte alatt zajló pécsi filmszemlén.
Nem is beszélve a művekről. A Bécsben élő luxembourgi Raoul Biltgen, aki a legrövidebb hónap, a február során megírt egy teljes színdarabot, befejezett egy másikat, kikorrektúrázott egy regényt és még összeütött néhány esszét is. Ugyanígy az észt kolléga, mint mondta, egy hónap alatt életében nem írt még annyit, mint Pécsett, valahogy jól hatott rá a hely szelleme. Ám szerencsére nem arról van szó, hogy bárkit is grafománná akarnánk varázsolni, nem karekterszámra mértük a teljesítményt. Babačić alig dolgozott, folyton a szigetvári fürdőben áztatta magát, és leginkább a kosárlabdáról és Kanadáról lehetett vele társalogni. De aztán átküldött egy olyan kétoldalnyi szöveget, ami biztos többet ér sok nagyregénynél.
Mert egyetlen házi feladatuk volt a saját alkotómunka mellett a pécsi rezidens íróknak: egy Pécs Naplót írni, amiből ez az antológia összeállt. Huszonkettő Pécs-mű, Pécs-emlék, és nem pusztán szójáték: Pécs-műemlék. Pontos, érzékletes látlelet némelyik, a másik novellába bugyolált kalauz, a néhány vers csöndes és libegős. De mindenképp különös érzés olvasni őket, elvégre rólunk szól, egy városról, ahol élünk, amit ismerni vélünk, és újra és újra rá kell döbbennünk, hogy nem ismerjük. Ez benne a legkülönösebb!