könyvek ::
| << Előző oldal | 1 2 3 4 | Következő oldal >> |
Spenót és Papucs
2008
Mese két kutyáról, az öreg és bölcs Papucsról, és a gondjaira bízott kis Spenótról. Lesz ebből a kis bikficből valaha is olyan méltóségteljes, komoly eb, mint tanítója?
A kutyatörténeteket Medveczky Ágnes festőművész valóban mesés illusztrációi díszítik.
Recenziók:
Papucsnak, az öreg komondornak olyan remekbe szabott élete van, amelyet bármely eb megirigyelhetne: amióta az eszét tudja, a jólelkű Pogácsa bácsi a gazdája, aki nap mint nap rakja elé az ínycsiklandozó finomságokat, míg ő a lombok árnyékában hűsöl kedvenc pokrócán. Ám egy nap a várva várt délidőben nem illatos bőrcafatkák vagy porcogók várják Papucsot, hanem egy bosszantóan élénk, megdöbbentő zöld árnyalatokban játszó kiskutya, aki a Spenót nevet kapja. A vetélytárs eleinte komoly bosszúságot okoz a méltóságteljes, s persze nagyon is kényelmes magányhoz szokott agg házőrzőnek, azonban lassan kiderül számára is, hogy Spenót bájának egyszerűen nem lehet ellenállni. És ezzel kezdetüket veszik a közös kalandok Az Ünnepi Könyvhétre megjelent mesekönyvet színes rajzok teszik élvezetesebbé.
A kutyatörténeteket Medveczky Ágnes festőművész valóban mesés illusztrációi díszítik.
Recenziók:
Papucsnak, az öreg komondornak olyan remekbe szabott élete van, amelyet bármely eb megirigyelhetne: amióta az eszét tudja, a jólelkű Pogácsa bácsi a gazdája, aki nap mint nap rakja elé az ínycsiklandozó finomságokat, míg ő a lombok árnyékában hűsöl kedvenc pokrócán. Ám egy nap a várva várt délidőben nem illatos bőrcafatkák vagy porcogók várják Papucsot, hanem egy bosszantóan élénk, megdöbbentő zöld árnyalatokban játszó kiskutya, aki a Spenót nevet kapja. A vetélytárs eleinte komoly bosszúságot okoz a méltóságteljes, s persze nagyon is kényelmes magányhoz szokott agg házőrzőnek, azonban lassan kiderül számára is, hogy Spenót bájának egyszerűen nem lehet ellenállni. És ezzel kezdetüket veszik a közös kalandok Az Ünnepi Könyvhétre megjelent mesekönyvet színes rajzok teszik élvezetesebbé.
|
|
|
|||||||||
Hollander Emőke meztelenül
2007
Az idei Ünnepi Könyvhétre megjelenő kisprózakötet címlapja
Kritika, ÉS, 2007. november 2.
LÁSZLÓ EMESE
Csupa apróság...
Méhes Károly: Hollander Emőke meztelenül. Rövid életek. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2007. 240 oldal, 2490 Ft
"Hollander Emőke. Micsoda név! Szinte követeli, hogy a viselője valami rendkívülit hajtson végre e sáros földtekén" - kezdi a történetmesélést Méhes Károly új novelláskötetének címadó írásában a női elbeszélő. A megidézett történetben azonban hiába keressük a név sugallta extravagáns életpálya nyomait vagy vérpezsdítő vetkőzéseket, esetleg egy kamaszszerelem kínjait. A Méhes-kötet írásainak középpontjában inkább kisszerű, szürke magántragédiák és magánörömök állnak - az önmagukban való hétköznapok, úgy, ahogyan azok az "életben" is vannak, egyszerű poétikájukkal és tragikomikus esztétikájukkal. Az említett elbeszélésben például egy furcsa nevű lány megőrülésének történetét követhetjük nyomon, amelyet egy családjának terhessé váló öregasszony elevenít fel önmaga okulására. Az elbeszélés apropóját a két sors érintkezési pontjai, melankolikus emlékek és a halálvárás jelenti.
Nyolcvanhat rövid, néha kissé egyhangú, olykor eseménytelenségében megmosolyogtató élettörténetet olvashatunk a karcsú, különös borítójú könyvben. Különös azért, mert a borítófelületet uraló elvágyódó, félmeztelen női alak éppen azt a disszonanciát jeleníti meg képileg, mint amely a címadó novella bolondos szereplőnőjének neve és sorsa között is fennáll. A kép, mely alapján az olvasó már bizonyos elvárásokkal veszi kezébe a szövegeket - akárcsak a Hollander Emőke név - túl erős, túl hivalkodó, sőt giccses. Az írások világa ehhez képest egyszerű, egynemű és földhözragadt. Néha talán egy kicsit túlságosan is az, különösen a tárcanovella műfajához képest. Mert ezek a rövid, szinte egyenhosszúságú szövegek hangulatuk, terjedelmük és elbeszélésmódjuk alapján leginkább tárcáknak nevezhetők. A szerző látszólag rendszertelenül, mintegy ömlesztve helyezte egymás mellé írásait, melyekből - különösen, ha egyhuzamban, egymás után olvassa őket végig az ember - kissé monoton szövegegész jön létre. Talán szerencsésebb lett volna a csoportosítás vagy a ciklusokba való felosztás, amivel nemcsak az olykor visszatérő motívumok - a gyerek, a temető, az öregség - között irányíthatta volna a szerző ügyesebben az olvasó figyelmét, hanem a kötet szerkezete is differenciáltabbá válhatott volna, ami egy ilyen sok novellát tartalmazó kötet esetében nem utolsó szempont. A tematikai vagy a motivikus rendezésnek, azt hiszem, mint az néhány szerencsésen egymás mellé helyezett darab esetében látszik, maguk a szövegek sem állnának ellen.
A Méhes-írások szereplői a legkülönfélébb helyzetekből, világokból csöppennek egymás mellé: a zongora- és latintanulástól frusztrált kisfiú mellett jól megfér a börtön előtt mozgóbüfét felállító leleményes vállalkozó vagy a kaputelefon-betyár nénike története. Sok ügyesen megformált karakterrajzzal találkozhatunk, amelyek közül különösen üdítőek az öregasszonyportrék. A Leányom, leányaim című írásban például a 95D-s melltartót viselő Bagyal Oszkárné kalandját követhetjük nyomon, aki az utcán álldogáló örömlányokat (Bagyalné szavával: "kurvincákat") kétezer forinttal akarja hazatessékelni és jobb útra téríteni. (Mondanom sem kell, hogy nem jár szerencsével.) Jól sikerült a feledékeny Vera néni megformálása is, aki ugyan a szeretteit már személyesen nem ismeri fel, de rendületlenül küldözgeti nekik a karácsonyi üdvözlőlapokat. (Vera néni) Az egyhangúság medréből lendítenek ki a csupán néhány novellában megjelenő stílusimitációk is. Ezek közül a legfrappánsabb az Örkény egyperceseinek hangulatát idéző Tettének oka ismeretlen című írás, amelyben Kun Mihály komputerprogramozó egy kósza ötlettől vezérelve a mosdóba menet jól belerúg rejtvényt fejtő felesége fenekébe.
Többnyire viszont a szövegek lassan, ráérősen peregnek. Előfordul, hogy a nyelvi regiszterek nem eléggé markánsan különülnek el, például a Kerek húsz éven át című írásban, melynek négyötöde egy női hangra van hangszerelve, a végső csattanó, amikor a korábban szidott, majd egekig magasztalt vő megszólal, nem eléggé ütős. Ebben a novellában problematikus még a feleség-lány hallgatás által történő ábrázolása is. Általában azonban Méhes ügyesen játszik és jellemez a különböző nyelvi és stílusrétegekkel. A már emlegetett Grillcsirke, kedden című írásban Gabesz, az alkalmi büfés, a keddi látogató napon kiállva a börtön elé, így kommentálja magában az eseményeket: "Na né' már, még tíz is alig múlt el, már jött kifelé egy família. Az asszony sírt, ahogy kell, a faszinger is igen zrí képet vágott. Be is vackoltak a Ford Tranzitba. Csak a kiscsaj sétált el a büféig." Hasonlóképpen találó a Vénasszonyok nyara idős anyjának telefonos szóáradata. "Szerbusz, fiam. Emlékszel te a Guszti nénire, hát persze, hogy emlékszel, a Náci bácsi, tudod, szegény apád másodfokú unokaöccse, a Lajos papa révén, szóval a Náci feleségének volt húga. Ott volt egy-két régi szüreten, amikor a Margit néni rosszul lett, akkor is. Na. Jó ideje nem láttam én se, talán szegény apád temetésén utoljára, de néhány hete összefutottunk a fodrásznál, szerintem akkor említettem is neked, de hát mire figyelsz te oda, semmire." (És ez így megy, ilyen lendülettel, még kétszer ilyen terjedelemben, míg Angéla, az asszony lánya közbe tud vetni annyit, hogy "De anyuka...")
Néhány novellában zavaró a történetek életszerűtlensége. A Tüdőszűrés című írásban például a véletlen események láncolata a hihetőség határát súrolja a két ismeretlen férfi találkozásakor, ráadásul a dramatikusan felépített történet monologikus betétjében, amikor a tüdőszűrő vetkőzőjében Klein Miklós elmeséli életben maradásának történetét, kissé érzelgős, kissé didaktikus szöveget olvashatunk. Nagyon szellemes viszont a kötet elején és a vége felé található egy-egy alteregó-novella (Negyven év Ulüsszész, Kettő "lehetett volna"). Ezekből az írásokból az is kiderül, hogy Méhes Károly (vagyis "Karika") képes arra is, hogy finom öniróniával szője át szövegeit. Ebből lehetne egy kicsit több is kötetében, mely azonban egészében véve így is kellemes olvasmány, különösen, ha nem olvasunk belőle egyszerre túl sokat.
Kritika, Holmi 2008/5
Szegő János
KÉTPERCESEK
„Hollander Emôke. Micsoda név! Szinte követeli,
hogy a viselôje valami rendkívülit hajtson végre e
sáros földtekén” (30.) – ezzel az elvárással, felkiáltással
indít a kötet címadó novellája. S micsoda
könyvcím, pláne úgy, hogy Hollander
Emôke még történetesen meztelen is. Anélkül,
hogy elmesélnénk, mi történik Hollander
Emôkével, maradjunk annyiban, hogy tette szokatlan,
elképesztô, és így kívül is áll a renden;
azaz, amit tesz: az rendkívüli. Akárcsak Méhes
Károly rövidtörténetei. Közel száz darab egykét
oldalas elbeszélés. Méhes mûfajjelölô alcímével:
RÖVID ÉLETEK füzére. Valódi olvasásra
íródott, napi- vagy hetilapok hasábjain megjelent
szövegek ezek, amelyeknek hetente van
olvasóközönsége. Egészen más olvasási valószínûsége
van annak az írásmûnek, amelyet
elvileg tízezrek olvashatnak hírlapokban, mint
egy novelláskötetnek, melybôl a pár száz eladott
példány már sikernek számít.
S az életekhez mindenkori kis világok kellenek,
melyeken belül az a bizonyos élet, mely
rövid, mondhatni egyoldalas, akár élhetô, akár
élhetetlen, ám mindenképpen lehetséges. Amin
belül elképzelhetô. A különbözô történeteknek,
egymás mellett futó, felbukkanó és olykor
alábukó életeknek közös alapvilága van.
A kisvárosi hírlapírók, rég nem látott szerelmek,
visszalátogató barátok, elszegényedett,
osztályt váltó özvegyasszonyok, mellettük tengôdô
vénlányok és a késô ôszi kertvárosi utcák
elsárgult világa ez. Ezt a világot ismerôsnek
érezzük. Ez az otthonosságában idegen közeg
a magyar kisepika egyik alaptere. Kis világ, kis
epika.
Gozsdu Elek és Petelei István elbeszélésmûvészete,
Babits és Kosztolányi prózája, Mészöly
Miklós és Baka István epikája létrehozott-leképezett
(a két folyamat állandó és megbonthatatlan
dialektikája adja ennek a világábrázolásnak
a különlegességét és egyediségét) egy
olyan mindenkori kisvárost, amely emlékeztessen
akár a valóságos Temesvárra, Marosvásárhelyre,
Szekszárdra vagy Szabadkára, alapvetôen
fiktív-irodalmi térré lesz a szöveggé válás
során. Amely vonalaiban, utcái elrendezésében,
tereinek lomhaságában olykor kísértetiesen hasonlít
egy-egy igazi magyar kisvárosra, és eközben
mégsem az. Elbillen a fikcionalitás mérlege.
Sót lesz például a város neve a szekszárdi
Babits Mihálynál és Baka Istvánnál. Vagy Sárszeg
Kosztolányinál, amelybôl ráadásul kettô
is létezik, és így még izgalmasabb az egész: az
ARANYSÁRKÁNY és a PACSIRTA Sárszege két különbözô
település ugyanazzal a névvel.
Ennek a kisvárosi novellisztikának, amelynek
világképe, létmódja már-már szükségszerûen
és strukturálisan ciklikus, hiszen a körkörösség
tapasztalata jön velünk szembe szinte
minden utcasarkon (mindegyik utcasarok
ugyanaz vagy ugyanolyan, mint a másik – ugyan
másik utcasarok), irodalmi formája a valamilyen
(térbeli, tematikai) hasonlóság mentén
szervezôdô prózaciklus. Nem abban az elsôdleges
értelemben elbeszélésciklus, mint például
Krúdy Gyula SZINDBÁD-ja vagy Kosztolányi
Dezsô ESTI KORNÉL-ja, amelyekben a címadó
hôs, középponti figura történetei, lépései, a mûvek
paratextusaival: azoknak „ifjúsága”, „utazásai”
vagy „kalandjai” illesztik egy nagy szerkezetbe
a saját lábukon is megálló, külön-külön
is teljesen jelentéses szövegeket. Ciklusnak anynyiban
nevezhetô, hogy feltérképezhetô az
egész szövegkorpusz mögött valamilyen közös
kontextus, amelyen belül a szövegek között áttételes,
motivikus kapcsolatok figyelhetôk meg.
Klasszikus példája ennek a lazább szövegszervezôdésnek
Mikszáth Kálmán két novelláskötete
(elbeszélésciklusa?), A TÓT ATYAFIAK és A JÓ
PALÓCOK, amelyekben a lokalitás, a helybéliség
adja a ciklikus jelleget. Ez az eljárás a befogadói
oldalon mint olvasási stratégia, olvasói
kihívás jelenik meg: a visszatérô elemeknek,
helyszíneknek, szereplôknek milyen jelentôséget
kell, illik tulajdonítani? Méhes esetében
például minek vegyük azt, hogy több történetében
is a Tó vendéglô az egyik helyszín, vagy
hogy meglepôen sok elbeszélés játszódik halottak
napján? Ez ugyanaz az étterem és ugyanaz
a nap? Vagy minden egyes szöveg esetén különbözô
terekkel és idôkkel van dolgunk?
A hírlapíró és novellista (ennyiben Méhes
elôdje) Petelei István novelláskötetének AZÉN
UTCÁM címet adva (Pallas, 1886) kiemelte, hogy
az elbeszélések közös szövegszervezô elve a
szomszédság, az egymás mellett és mégis egymástól
távol élés igencsak keserû, mindennapos
és tragikus (mindennapiságában tragikus)
tapasztalata. Méhest és Peteleit rokonítja az a
remek érzék, ahogyan egy-egy csattanóval öszszegzik
és lezárják, szinte lecsapják az elbeszé lést.
Az ugyancsak zseniális és ugyancsak elfeledett,
mindenféle kánonból kivetett Tar Sándor,
aki Peteleit variálva A MI UTCÁNK címmel
adta ki egyik novelláskötetét (Magvetô, 1995),
szintén a szövegek közötti laza, távoli összefüggések
térképzetét tette beláthatóvá. (Ha már
ennél a címszerkezetnél tartunk, akkor AZÉN
FALUM-mal Gárdonyi a nagyváros, azaz Budapest
és a mindenkori kisváros mellett a modern
magyar próza, ha tetszik, harmadik alapközegét,
a magyar falut örökítette meg. Ráadásul a
tér azonossága mellett neki az idô ciklikussága
is szövegszervezô elve, hiszen könyvét két
részre osztotta: márciustól decemberig és decembertôl
márciusig tart egy-egy szakasz. Ám
ez a hármas tipológia könnyen zavarba hozható,
ha például a magyar epika Debrecen-interpretációit
törekszik besorolni valahová. A kálvinista
Róma önreprezentációja többek között
Szabó Magda regényeivel konstruált történeti
identitásával szinte lehetetlenné teszi, hogy ne
nagyvárosként gondolja el saját magát. A modern
nagyváros ikonográfiájával azonban mintha
Magyarországon csakis Budapest rendelkezne.)
Méhes Károly tudatosan és jelölten, érvényes
mûködési engedéllyel építkezik ezen az éppen
urbanitásában provinciális szövegtéren. A másik
kisepikai hagyomány, amelynek vállalt és
szerves folytatója Méhes, az Örkény István egyperceseinek
a groteszk tömörsége, szikár minimalizmusa.
Méhes, mivel pontosan tudja,
mennyire örkényesen jár el ilyenkor, rátesz még
egy lapáttal erre az abszurditásában egyértelmû
elbeszélésmódra, azzal, hogy felhívja rá a
figyelmet. Így lesz a klasszikus egyperces mûfajából
kétperces szövegek sorozata, amelyben
a második perc a rácsodálkozás és felidézés pillanata.
Méhes is egy-két mondattal vázol, utána
satíroz még egy kicsit, hogy a vonalaknak
mélysége legyen, majd máris a helyzet közepében
vagyunk, ami egyúttal a zárlat is ez esetben.
Ennek az azonnali kontextusmélyítésnek
remek eszköze például Méhes névadóképessége.
Pár név a kötet névjegyzékébôl: Befur Pál,
Fucksstein Borbála, Unterführer Áron, Raffa
Gedeon, özvegy Bettelheim Gézáné, Göndöcs
Zakariás, Takács Edvárd, Barancsik Titusz, Vasárnapi
István.
Szinte a nevükben hordozzák létezésük bizonytalanságát,
annak groteszk tragikumát,
idôn kívüliségét. Vagy éppen nagyon is idôn
belüliségét: hogy akkor tényleg ennyi és ez
adatott. Amikor valaki megtudja, hogy hamarosan
meg fog halni, vagy valakije fog meghalni.
Amikor bizonyossá lesz, hogy egy kapcsolat
nem folytatható. Amikor avval szembesül történetünk
hôse, hogy ugyan nem, mégse fog
meghalni, és nem fog elválni, mégis mintha
már régen nem élne, és egyedül lenne. „Eljön
a pillanat, amikor érzed, lassan vége. Aztán eljön a
pillanat, amikor érzed: már rég véget kellett volna
érnie” (65.) – olvasható a LELKÉNEK CSEREPEI címû
novella mottójában. (Mivel nincs feltüntetve
semmilyen név vagy monogram, gyaníthatóan
a szerzô mondata.) A két felismerés közti
idôszak lehet egy pillanat és több évtized is.
Ebbe a kényelmetlen idôszerkezetbe, tarthatatlanságában
tartósított létezésvákuumba pillanthatunk
be Méhes legjobb írásaiban. Az idézett
novella elbeszélôje az éppen válófélben lévô
feleség: „Tudok magamról egyes szám harmadik
személyben is gondolkodni. Ez biztató.” (65.) Az
ô monológjait hallgatjuk hat tételben. Az esküvôi
fényképeket nézegetve önmagát is és vôlegényét
(azaz volt férjét) is idegennek látja.
Elválnak. Aztán az utolsó szekvenciában elmeséli,
hogy tegnap este véletlenül találkoztak
a szupermarketben. Életükben elôször véletlenül.
Azaz mégsem, merthogy életükben véletlenül
elôször megismerkedésükkor találkoztak
egy havas januári kora este a buszon. A kapcsolat
hivatalos kezdete és vége (házasság és
válás) mellett van közös történetüknek egy igazi
kezdô- és végpontja. Az elsô és az utolsó véletlen
pillanat, amikor sorsuk, tekintetük egymástól
függetlenül, nem szándékosan, hanem
másmilyen okok miatt találkozik egymással. Azzal,
hogy a kezdô szakasz az üres esküvôi boldogság,
és az utolsó epizód pedig a tömör, sûrû
egyszeri átlagos megismerkedés felidézése,
a novella átértelmezi, összepasszírozza a két
idôtapasztalatot. Összeragasztja a lélek cserepeit,
új mintázatot alkotva ezzel. Egyúttal körkörössé
teszi a történet az idô létmódját, hiszen
a nô foglya lesz saját narratívájának, mintegy
be van zárva az élettörténetébe.
A GYÛRÛ címû elbeszélésben szintén az idô fordulását,
ritmikus mozgását, az egykor volt pillanat
visszatérését követhetjük nyomon. A hatvan
év után elmozdított szekrénybôl egyszer
csak elôgurul özvegy Bartha Zsigmondné ötvennégy
évvel ezelôtt elveszített jegygyûrûje.
Férje, a törvényszéki bíró – ilyen komoly névvel
és komoly hivatástudattal rendelkezvén, ne
is csodálkozzunk – sohase bocsátotta meg hit-
vesének. Mintha az ember hóbortból vagy jókedvében
veszítené el a jegygyûrût; persze az
a kérdés, hogy ki a párja. „Azért a feleségem maradhat,
ha szeret még egy picit. Ô is csak picit szerette
a feleségét.” (88.) Egy másodperc alatt körbeér
az asszony élete. Nem is a gyûrû körkörössége
szimbolizálja ezt a hosszan, több évtizedig
tartó – minden bizonnyal elviselhetetlenül
nyomasztó – házasságot, hanem az a poros
pillanat, ahogy a gyûrû gurul, szalad. S megáll.
Az özvegyasszonyt ez az esemény kiszabadítja
addigi szorongásából, a gyûrût férje sírjába
dobva úgy dönt, hogy nem hal meg soha.
Az ilyen és ehhez hasonló idôvalóságok közötti
öntalálkozások megörökítései a könyv legjobb
szövegei. A KIKÜLDETÉS HAZA történetében
Pajor Béla visszalátogat szülôvárosába. Ambivalens
érzésekkel érkezik meg (haza?). „Ha megperzseltek
volna, se tudtam volna megmondani akár
csak tíz perccel korábban, hogy milyen színe van a
székesegyháznak, de fel lettem volna háborodva, ha
nem ezt a kopott bordót találom, a régit, hanem friss
mázolást, rikító sárgát.” (76.) Pajor felszámolni
jött azonban. Több értelemben is. Például a borozót,
ahol mindig friss pacalt fôznek. Így most
is. Pajor azt eszi éppen, mielôtt hozzálátna, hogy
végrehajtson, felszámoljon. A TESTVÉREK-ben
Nándi és András, miután ifjúkorukban eltervezik,
hogy körbe fogják hajózni a földet, elzarándokolnak
az irokézek földjére (a forgatókönyvet
írta Verne Gyula és May Károly), öszszevesznek
egy szôke, fitos, pirulós lányon, Grétikén.
Grétike Andrást választja, aki már nem
lóg a mesék tején. Ellentétben Nándival, aki
világutazónak, felfedezônek továbbra is remek
lenne, de udvarlónak nem alkalmas. Ötven évvel
késôbb találkoznak. Nándi minden egykori
közös álmukat megvalósította. András egyet
se. (Némiképp hasonlít a helyzet Karinthy Frigyes
klasszikus elbeszélésére a TALÁLKOZÁS EGY
FIATALEMBERREL-re, csak itt kettéosztódik az, ami
Karinthynál egy ember kudarca marad.) „– De
hiszen itt vagyok neked én – hallotta Grétike öreges
megilletôdött hangját. – Igen, hát persze, hogy itt
vagy. Ügyetlen ölelésükben mindketten érezték a másik,
befelé préselt zokogástól remegô testét.” (107.)
A közös tudás némán, szavak nélkül lesz nyilvánvaló
mindkettejüknek.
Mondhatjuk úgyis, Méhes Károly mint elbeszélô
ügyesebben és szerencsésebben jár el
olyankor, amikor hôsei szavak nélkül vagy nagyon
kevés szóval mondanak el valami rendkívülit,
mint hogy túlbeszéljék a dolgokat. Jobban
írja meg a hallgatást, a beszéd képtelenségét,
mint a dumát, a képekben tobzódó beszédet.
Az ASZTALOSOK, FORGÁCS jelenetében a
fiát egyedül nevelô és a gyerek barátnôjére féltékeny
apa nem tud mit mondani, mikor megismeri
a lányt. Annyit mond csupán automatikusan,
hogy „kimegyek a mûhelybe, gyere utánam,
ha végeztél”. (27.) Maga se tudja, mivel kéne végeznie,
tovább ácsolja hát a gyerekgyógyászfôorvosnak
szánt könyvespolcot. Automatikusan.
A szöveg címével a nyelv, a kommunikáció
forgácsait, törmelékeit gyûjti egy kupacba
ilyenkor Méhes.
A nyelvhús azonban nincs Méhes ínyére.
A kötet elsô írásából ugyan megtudhatjuk azt
a szépen (gyanúsan szépen) csobogó gondolatot,
hogy „minden szóban ott rejtezik egy másik”
(7.), azonban vagy rejtve maradnak Méhes elôtt,
vagy rejtve maradnak elôttem. A retorikai csavarok,
szójátékok (kisujj és Kisújszállás vagy
szabadka és Szabadka analógiája), nyelvi furmányok
általában nem érik el az adott történetek
színvonalát. Nem lesz tôlük színesebb az
a színvonal. Kivétel mondjuk a THOMASMANN
ÜVÖLTÉSE címû remek anekdota (146–147.), ahol
a cím fordulata szavatolja a sztori fordulatát is,
vagy a CSUPA APRÓSÁG AZÉLET egyik betétje (181.),
melyben dr. Putnokyné dr. Weissenberger Anikó
nagy nyelvi felfedezést tesz: ugyanaz a hangsor,
ugyanaz a mondat minden nyelven értelmes,
csak éppen teljesen mást jelent. A szociolektusok,
tolvajnyelvi szövegelések mögött is
jobban lehet érezni a mesterkéltséget, mint a
spontaneitást, és ez esetben ez inkább zavaró.
Nem megy úgy a vaker.
Ezek a némiképp kritikus megjegyzések egyben
újabb bizonyítékai lehetnek annak a felvetésnek,
hogy Méhes egy régebbi, mára valamelyest
klasszicizálódott elbeszélésmódot értelmez
újra, folytat a maga módján. Ez a kisepikai
írástechnika nem annyira a nyelv önelvû
változataival, alakváltozásával foglalkozik, hanem
azzal, hogy elmondjon egy történetet.
Sokkal jobban adja vissza a realitás látszatát
például azzal, ahogyan leírja egy adott helyzetben,
mit esznek. A hideg fasírtok és melegszendvicsek
vagy a kínai büfé édes-savanyú levese
– jellegzetes ételvilágok ezek. Ismerôssé
tesznek egy-egy közeget.
Köménymagos leves és rizses hús. És mindkettô
bácskai. Ezt a menüsort különösen ismerôsnek
érezzük, már olvastuk valahol. Az epikai
lakozásnak, annak, hogy Méhes egy klasz-
szikus konstrukciót átépít, leglátványosabb és
legsikerültebb megoldása valószínûleg a PACSIRTA
2., Kosztolányi katartikus remekmûvének továbbírt
regényfejezete. Stílusimitáció és regényértelmezés
egyszerre, amennyiben belülrôl, a
szövegen belülrôl teszi érzékelhetôvé Pacsirtának
és szüleinek a feloldhatatlan egzisztenciális
tragédiáját: hogy ez nem is tragikus, nem is
rendkívüli állapot, hanem maga a rend, az alapállapot.
Ez a prózadarab Méhes minden bizonynyal
nyelvileg is legsikerültebb írása a kötetben.
(Az ezt követô másik Kosztolányi-hommage
a KOSZTOLÁNYI, SÍR, amelyben az elbeszélô
a Kosztolányi család sírját keresi Szabadkán,
úgy érzem, kevésbé sikerült. A sírt végül megtalálja,
de Kosztolányi stílusát, elbeszélôi tempóját
ebben a novellában egyáltalán nem leli.
A PACSIRTA zárt világát azonban a szó szoros értelmében
hûen és autentikusan alkotja újra.)
Kiváló stílusérzékkel igyekszik folytatni egy nyilvánvalóan
folytathatatlan mestermûvet. Az eredeti
regény 1899. szeptember 9-én „ér véget, de
nem fejezôdik be”. Méhes toldása másnap játszódik,
szombaton, „a regény mégis folytatódik, mivel
nincs kezdet és vég, csakis folytatás minden”. (225.)
Pacsirta beláthatóan kilátástalan élettragédiáját
egy újabb fél nap körkörösségével demonstrálja.
Hogyha, amint azt megtudtuk, „minden szóban
ott rejtezik egy másik” (7.), akkor minden történetben
ott rejtezik egy másik lehetséges történet.
Méhes elbeszélôi tehetsége, hogy összeköti
ezeket a történeteket.
Toldás és kötés.
Kritika, ÉS, 2007. november 2.
LÁSZLÓ EMESE
Csupa apróság...
Méhes Károly: Hollander Emőke meztelenül. Rövid életek. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2007. 240 oldal, 2490 Ft
"Hollander Emőke. Micsoda név! Szinte követeli, hogy a viselője valami rendkívülit hajtson végre e sáros földtekén" - kezdi a történetmesélést Méhes Károly új novelláskötetének címadó írásában a női elbeszélő. A megidézett történetben azonban hiába keressük a név sugallta extravagáns életpálya nyomait vagy vérpezsdítő vetkőzéseket, esetleg egy kamaszszerelem kínjait. A Méhes-kötet írásainak középpontjában inkább kisszerű, szürke magántragédiák és magánörömök állnak - az önmagukban való hétköznapok, úgy, ahogyan azok az "életben" is vannak, egyszerű poétikájukkal és tragikomikus esztétikájukkal. Az említett elbeszélésben például egy furcsa nevű lány megőrülésének történetét követhetjük nyomon, amelyet egy családjának terhessé váló öregasszony elevenít fel önmaga okulására. Az elbeszélés apropóját a két sors érintkezési pontjai, melankolikus emlékek és a halálvárás jelenti.
Nyolcvanhat rövid, néha kissé egyhangú, olykor eseménytelenségében megmosolyogtató élettörténetet olvashatunk a karcsú, különös borítójú könyvben. Különös azért, mert a borítófelületet uraló elvágyódó, félmeztelen női alak éppen azt a disszonanciát jeleníti meg képileg, mint amely a címadó novella bolondos szereplőnőjének neve és sorsa között is fennáll. A kép, mely alapján az olvasó már bizonyos elvárásokkal veszi kezébe a szövegeket - akárcsak a Hollander Emőke név - túl erős, túl hivalkodó, sőt giccses. Az írások világa ehhez képest egyszerű, egynemű és földhözragadt. Néha talán egy kicsit túlságosan is az, különösen a tárcanovella műfajához képest. Mert ezek a rövid, szinte egyenhosszúságú szövegek hangulatuk, terjedelmük és elbeszélésmódjuk alapján leginkább tárcáknak nevezhetők. A szerző látszólag rendszertelenül, mintegy ömlesztve helyezte egymás mellé írásait, melyekből - különösen, ha egyhuzamban, egymás után olvassa őket végig az ember - kissé monoton szövegegész jön létre. Talán szerencsésebb lett volna a csoportosítás vagy a ciklusokba való felosztás, amivel nemcsak az olykor visszatérő motívumok - a gyerek, a temető, az öregség - között irányíthatta volna a szerző ügyesebben az olvasó figyelmét, hanem a kötet szerkezete is differenciáltabbá válhatott volna, ami egy ilyen sok novellát tartalmazó kötet esetében nem utolsó szempont. A tematikai vagy a motivikus rendezésnek, azt hiszem, mint az néhány szerencsésen egymás mellé helyezett darab esetében látszik, maguk a szövegek sem állnának ellen.
A Méhes-írások szereplői a legkülönfélébb helyzetekből, világokból csöppennek egymás mellé: a zongora- és latintanulástól frusztrált kisfiú mellett jól megfér a börtön előtt mozgóbüfét felállító leleményes vállalkozó vagy a kaputelefon-betyár nénike története. Sok ügyesen megformált karakterrajzzal találkozhatunk, amelyek közül különösen üdítőek az öregasszonyportrék. A Leányom, leányaim című írásban például a 95D-s melltartót viselő Bagyal Oszkárné kalandját követhetjük nyomon, aki az utcán álldogáló örömlányokat (Bagyalné szavával: "kurvincákat") kétezer forinttal akarja hazatessékelni és jobb útra téríteni. (Mondanom sem kell, hogy nem jár szerencsével.) Jól sikerült a feledékeny Vera néni megformálása is, aki ugyan a szeretteit már személyesen nem ismeri fel, de rendületlenül küldözgeti nekik a karácsonyi üdvözlőlapokat. (Vera néni) Az egyhangúság medréből lendítenek ki a csupán néhány novellában megjelenő stílusimitációk is. Ezek közül a legfrappánsabb az Örkény egyperceseinek hangulatát idéző Tettének oka ismeretlen című írás, amelyben Kun Mihály komputerprogramozó egy kósza ötlettől vezérelve a mosdóba menet jól belerúg rejtvényt fejtő felesége fenekébe.
Többnyire viszont a szövegek lassan, ráérősen peregnek. Előfordul, hogy a nyelvi regiszterek nem eléggé markánsan különülnek el, például a Kerek húsz éven át című írásban, melynek négyötöde egy női hangra van hangszerelve, a végső csattanó, amikor a korábban szidott, majd egekig magasztalt vő megszólal, nem eléggé ütős. Ebben a novellában problematikus még a feleség-lány hallgatás által történő ábrázolása is. Általában azonban Méhes ügyesen játszik és jellemez a különböző nyelvi és stílusrétegekkel. A már emlegetett Grillcsirke, kedden című írásban Gabesz, az alkalmi büfés, a keddi látogató napon kiállva a börtön elé, így kommentálja magában az eseményeket: "Na né' már, még tíz is alig múlt el, már jött kifelé egy família. Az asszony sírt, ahogy kell, a faszinger is igen zrí képet vágott. Be is vackoltak a Ford Tranzitba. Csak a kiscsaj sétált el a büféig." Hasonlóképpen találó a Vénasszonyok nyara idős anyjának telefonos szóáradata. "Szerbusz, fiam. Emlékszel te a Guszti nénire, hát persze, hogy emlékszel, a Náci bácsi, tudod, szegény apád másodfokú unokaöccse, a Lajos papa révén, szóval a Náci feleségének volt húga. Ott volt egy-két régi szüreten, amikor a Margit néni rosszul lett, akkor is. Na. Jó ideje nem láttam én se, talán szegény apád temetésén utoljára, de néhány hete összefutottunk a fodrásznál, szerintem akkor említettem is neked, de hát mire figyelsz te oda, semmire." (És ez így megy, ilyen lendülettel, még kétszer ilyen terjedelemben, míg Angéla, az asszony lánya közbe tud vetni annyit, hogy "De anyuka...")
Néhány novellában zavaró a történetek életszerűtlensége. A Tüdőszűrés című írásban például a véletlen események láncolata a hihetőség határát súrolja a két ismeretlen férfi találkozásakor, ráadásul a dramatikusan felépített történet monologikus betétjében, amikor a tüdőszűrő vetkőzőjében Klein Miklós elmeséli életben maradásának történetét, kissé érzelgős, kissé didaktikus szöveget olvashatunk. Nagyon szellemes viszont a kötet elején és a vége felé található egy-egy alteregó-novella (Negyven év Ulüsszész, Kettő "lehetett volna"). Ezekből az írásokból az is kiderül, hogy Méhes Károly (vagyis "Karika") képes arra is, hogy finom öniróniával szője át szövegeit. Ebből lehetne egy kicsit több is kötetében, mely azonban egészében véve így is kellemes olvasmány, különösen, ha nem olvasunk belőle egyszerre túl sokat.
Kritika, Holmi 2008/5
Szegő János
KÉTPERCESEK
„Hollander Emôke. Micsoda név! Szinte követeli,
hogy a viselôje valami rendkívülit hajtson végre e
sáros földtekén” (30.) – ezzel az elvárással, felkiáltással
indít a kötet címadó novellája. S micsoda
könyvcím, pláne úgy, hogy Hollander
Emôke még történetesen meztelen is. Anélkül,
hogy elmesélnénk, mi történik Hollander
Emôkével, maradjunk annyiban, hogy tette szokatlan,
elképesztô, és így kívül is áll a renden;
azaz, amit tesz: az rendkívüli. Akárcsak Méhes
Károly rövidtörténetei. Közel száz darab egykét
oldalas elbeszélés. Méhes mûfajjelölô alcímével:
RÖVID ÉLETEK füzére. Valódi olvasásra
íródott, napi- vagy hetilapok hasábjain megjelent
szövegek ezek, amelyeknek hetente van
olvasóközönsége. Egészen más olvasási valószínûsége
van annak az írásmûnek, amelyet
elvileg tízezrek olvashatnak hírlapokban, mint
egy novelláskötetnek, melybôl a pár száz eladott
példány már sikernek számít.
S az életekhez mindenkori kis világok kellenek,
melyeken belül az a bizonyos élet, mely
rövid, mondhatni egyoldalas, akár élhetô, akár
élhetetlen, ám mindenképpen lehetséges. Amin
belül elképzelhetô. A különbözô történeteknek,
egymás mellett futó, felbukkanó és olykor
alábukó életeknek közös alapvilága van.
A kisvárosi hírlapírók, rég nem látott szerelmek,
visszalátogató barátok, elszegényedett,
osztályt váltó özvegyasszonyok, mellettük tengôdô
vénlányok és a késô ôszi kertvárosi utcák
elsárgult világa ez. Ezt a világot ismerôsnek
érezzük. Ez az otthonosságában idegen közeg
a magyar kisepika egyik alaptere. Kis világ, kis
epika.
Gozsdu Elek és Petelei István elbeszélésmûvészete,
Babits és Kosztolányi prózája, Mészöly
Miklós és Baka István epikája létrehozott-leképezett
(a két folyamat állandó és megbonthatatlan
dialektikája adja ennek a világábrázolásnak
a különlegességét és egyediségét) egy
olyan mindenkori kisvárost, amely emlékeztessen
akár a valóságos Temesvárra, Marosvásárhelyre,
Szekszárdra vagy Szabadkára, alapvetôen
fiktív-irodalmi térré lesz a szöveggé válás
során. Amely vonalaiban, utcái elrendezésében,
tereinek lomhaságában olykor kísértetiesen hasonlít
egy-egy igazi magyar kisvárosra, és eközben
mégsem az. Elbillen a fikcionalitás mérlege.
Sót lesz például a város neve a szekszárdi
Babits Mihálynál és Baka Istvánnál. Vagy Sárszeg
Kosztolányinál, amelybôl ráadásul kettô
is létezik, és így még izgalmasabb az egész: az
ARANYSÁRKÁNY és a PACSIRTA Sárszege két különbözô
település ugyanazzal a névvel.
Ennek a kisvárosi novellisztikának, amelynek
világképe, létmódja már-már szükségszerûen
és strukturálisan ciklikus, hiszen a körkörösség
tapasztalata jön velünk szembe szinte
minden utcasarkon (mindegyik utcasarok
ugyanaz vagy ugyanolyan, mint a másik – ugyan
másik utcasarok), irodalmi formája a valamilyen
(térbeli, tematikai) hasonlóság mentén
szervezôdô prózaciklus. Nem abban az elsôdleges
értelemben elbeszélésciklus, mint például
Krúdy Gyula SZINDBÁD-ja vagy Kosztolányi
Dezsô ESTI KORNÉL-ja, amelyekben a címadó
hôs, középponti figura történetei, lépései, a mûvek
paratextusaival: azoknak „ifjúsága”, „utazásai”
vagy „kalandjai” illesztik egy nagy szerkezetbe
a saját lábukon is megálló, külön-külön
is teljesen jelentéses szövegeket. Ciklusnak anynyiban
nevezhetô, hogy feltérképezhetô az
egész szövegkorpusz mögött valamilyen közös
kontextus, amelyen belül a szövegek között áttételes,
motivikus kapcsolatok figyelhetôk meg.
Klasszikus példája ennek a lazább szövegszervezôdésnek
Mikszáth Kálmán két novelláskötete
(elbeszélésciklusa?), A TÓT ATYAFIAK és A JÓ
PALÓCOK, amelyekben a lokalitás, a helybéliség
adja a ciklikus jelleget. Ez az eljárás a befogadói
oldalon mint olvasási stratégia, olvasói
kihívás jelenik meg: a visszatérô elemeknek,
helyszíneknek, szereplôknek milyen jelentôséget
kell, illik tulajdonítani? Méhes esetében
például minek vegyük azt, hogy több történetében
is a Tó vendéglô az egyik helyszín, vagy
hogy meglepôen sok elbeszélés játszódik halottak
napján? Ez ugyanaz az étterem és ugyanaz
a nap? Vagy minden egyes szöveg esetén különbözô
terekkel és idôkkel van dolgunk?
A hírlapíró és novellista (ennyiben Méhes
elôdje) Petelei István novelláskötetének AZÉN
UTCÁM címet adva (Pallas, 1886) kiemelte, hogy
az elbeszélések közös szövegszervezô elve a
szomszédság, az egymás mellett és mégis egymástól
távol élés igencsak keserû, mindennapos
és tragikus (mindennapiságában tragikus)
tapasztalata. Méhest és Peteleit rokonítja az a
remek érzék, ahogyan egy-egy csattanóval öszszegzik
és lezárják, szinte lecsapják az elbeszé lést.
Az ugyancsak zseniális és ugyancsak elfeledett,
mindenféle kánonból kivetett Tar Sándor,
aki Peteleit variálva A MI UTCÁNK címmel
adta ki egyik novelláskötetét (Magvetô, 1995),
szintén a szövegek közötti laza, távoli összefüggések
térképzetét tette beláthatóvá. (Ha már
ennél a címszerkezetnél tartunk, akkor AZÉN
FALUM-mal Gárdonyi a nagyváros, azaz Budapest
és a mindenkori kisváros mellett a modern
magyar próza, ha tetszik, harmadik alapközegét,
a magyar falut örökítette meg. Ráadásul a
tér azonossága mellett neki az idô ciklikussága
is szövegszervezô elve, hiszen könyvét két
részre osztotta: márciustól decemberig és decembertôl
márciusig tart egy-egy szakasz. Ám
ez a hármas tipológia könnyen zavarba hozható,
ha például a magyar epika Debrecen-interpretációit
törekszik besorolni valahová. A kálvinista
Róma önreprezentációja többek között
Szabó Magda regényeivel konstruált történeti
identitásával szinte lehetetlenné teszi, hogy ne
nagyvárosként gondolja el saját magát. A modern
nagyváros ikonográfiájával azonban mintha
Magyarországon csakis Budapest rendelkezne.)
Méhes Károly tudatosan és jelölten, érvényes
mûködési engedéllyel építkezik ezen az éppen
urbanitásában provinciális szövegtéren. A másik
kisepikai hagyomány, amelynek vállalt és
szerves folytatója Méhes, az Örkény István egyperceseinek
a groteszk tömörsége, szikár minimalizmusa.
Méhes, mivel pontosan tudja,
mennyire örkényesen jár el ilyenkor, rátesz még
egy lapáttal erre az abszurditásában egyértelmû
elbeszélésmódra, azzal, hogy felhívja rá a
figyelmet. Így lesz a klasszikus egyperces mûfajából
kétperces szövegek sorozata, amelyben
a második perc a rácsodálkozás és felidézés pillanata.
Méhes is egy-két mondattal vázol, utána
satíroz még egy kicsit, hogy a vonalaknak
mélysége legyen, majd máris a helyzet közepében
vagyunk, ami egyúttal a zárlat is ez esetben.
Ennek az azonnali kontextusmélyítésnek
remek eszköze például Méhes névadóképessége.
Pár név a kötet névjegyzékébôl: Befur Pál,
Fucksstein Borbála, Unterführer Áron, Raffa
Gedeon, özvegy Bettelheim Gézáné, Göndöcs
Zakariás, Takács Edvárd, Barancsik Titusz, Vasárnapi
István.
Szinte a nevükben hordozzák létezésük bizonytalanságát,
annak groteszk tragikumát,
idôn kívüliségét. Vagy éppen nagyon is idôn
belüliségét: hogy akkor tényleg ennyi és ez
adatott. Amikor valaki megtudja, hogy hamarosan
meg fog halni, vagy valakije fog meghalni.
Amikor bizonyossá lesz, hogy egy kapcsolat
nem folytatható. Amikor avval szembesül történetünk
hôse, hogy ugyan nem, mégse fog
meghalni, és nem fog elválni, mégis mintha
már régen nem élne, és egyedül lenne. „Eljön
a pillanat, amikor érzed, lassan vége. Aztán eljön a
pillanat, amikor érzed: már rég véget kellett volna
érnie” (65.) – olvasható a LELKÉNEK CSEREPEI címû
novella mottójában. (Mivel nincs feltüntetve
semmilyen név vagy monogram, gyaníthatóan
a szerzô mondata.) A két felismerés közti
idôszak lehet egy pillanat és több évtized is.
Ebbe a kényelmetlen idôszerkezetbe, tarthatatlanságában
tartósított létezésvákuumba pillanthatunk
be Méhes legjobb írásaiban. Az idézett
novella elbeszélôje az éppen válófélben lévô
feleség: „Tudok magamról egyes szám harmadik
személyben is gondolkodni. Ez biztató.” (65.) Az
ô monológjait hallgatjuk hat tételben. Az esküvôi
fényképeket nézegetve önmagát is és vôlegényét
(azaz volt férjét) is idegennek látja.
Elválnak. Aztán az utolsó szekvenciában elmeséli,
hogy tegnap este véletlenül találkoztak
a szupermarketben. Életükben elôször véletlenül.
Azaz mégsem, merthogy életükben véletlenül
elôször megismerkedésükkor találkoztak
egy havas januári kora este a buszon. A kapcsolat
hivatalos kezdete és vége (házasság és
válás) mellett van közös történetüknek egy igazi
kezdô- és végpontja. Az elsô és az utolsó véletlen
pillanat, amikor sorsuk, tekintetük egymástól
függetlenül, nem szándékosan, hanem
másmilyen okok miatt találkozik egymással. Azzal,
hogy a kezdô szakasz az üres esküvôi boldogság,
és az utolsó epizód pedig a tömör, sûrû
egyszeri átlagos megismerkedés felidézése,
a novella átértelmezi, összepasszírozza a két
idôtapasztalatot. Összeragasztja a lélek cserepeit,
új mintázatot alkotva ezzel. Egyúttal körkörössé
teszi a történet az idô létmódját, hiszen
a nô foglya lesz saját narratívájának, mintegy
be van zárva az élettörténetébe.
A GYÛRÛ címû elbeszélésben szintén az idô fordulását,
ritmikus mozgását, az egykor volt pillanat
visszatérését követhetjük nyomon. A hatvan
év után elmozdított szekrénybôl egyszer
csak elôgurul özvegy Bartha Zsigmondné ötvennégy
évvel ezelôtt elveszített jegygyûrûje.
Férje, a törvényszéki bíró – ilyen komoly névvel
és komoly hivatástudattal rendelkezvén, ne
is csodálkozzunk – sohase bocsátotta meg hit-
vesének. Mintha az ember hóbortból vagy jókedvében
veszítené el a jegygyûrût; persze az
a kérdés, hogy ki a párja. „Azért a feleségem maradhat,
ha szeret még egy picit. Ô is csak picit szerette
a feleségét.” (88.) Egy másodperc alatt körbeér
az asszony élete. Nem is a gyûrû körkörössége
szimbolizálja ezt a hosszan, több évtizedig
tartó – minden bizonnyal elviselhetetlenül
nyomasztó – házasságot, hanem az a poros
pillanat, ahogy a gyûrû gurul, szalad. S megáll.
Az özvegyasszonyt ez az esemény kiszabadítja
addigi szorongásából, a gyûrût férje sírjába
dobva úgy dönt, hogy nem hal meg soha.
Az ilyen és ehhez hasonló idôvalóságok közötti
öntalálkozások megörökítései a könyv legjobb
szövegei. A KIKÜLDETÉS HAZA történetében
Pajor Béla visszalátogat szülôvárosába. Ambivalens
érzésekkel érkezik meg (haza?). „Ha megperzseltek
volna, se tudtam volna megmondani akár
csak tíz perccel korábban, hogy milyen színe van a
székesegyháznak, de fel lettem volna háborodva, ha
nem ezt a kopott bordót találom, a régit, hanem friss
mázolást, rikító sárgát.” (76.) Pajor felszámolni
jött azonban. Több értelemben is. Például a borozót,
ahol mindig friss pacalt fôznek. Így most
is. Pajor azt eszi éppen, mielôtt hozzálátna, hogy
végrehajtson, felszámoljon. A TESTVÉREK-ben
Nándi és András, miután ifjúkorukban eltervezik,
hogy körbe fogják hajózni a földet, elzarándokolnak
az irokézek földjére (a forgatókönyvet
írta Verne Gyula és May Károly), öszszevesznek
egy szôke, fitos, pirulós lányon, Grétikén.
Grétike Andrást választja, aki már nem
lóg a mesék tején. Ellentétben Nándival, aki
világutazónak, felfedezônek továbbra is remek
lenne, de udvarlónak nem alkalmas. Ötven évvel
késôbb találkoznak. Nándi minden egykori
közös álmukat megvalósította. András egyet
se. (Némiképp hasonlít a helyzet Karinthy Frigyes
klasszikus elbeszélésére a TALÁLKOZÁS EGY
FIATALEMBERREL-re, csak itt kettéosztódik az, ami
Karinthynál egy ember kudarca marad.) „– De
hiszen itt vagyok neked én – hallotta Grétike öreges
megilletôdött hangját. – Igen, hát persze, hogy itt
vagy. Ügyetlen ölelésükben mindketten érezték a másik,
befelé préselt zokogástól remegô testét.” (107.)
A közös tudás némán, szavak nélkül lesz nyilvánvaló
mindkettejüknek.
Mondhatjuk úgyis, Méhes Károly mint elbeszélô
ügyesebben és szerencsésebben jár el
olyankor, amikor hôsei szavak nélkül vagy nagyon
kevés szóval mondanak el valami rendkívülit,
mint hogy túlbeszéljék a dolgokat. Jobban
írja meg a hallgatást, a beszéd képtelenségét,
mint a dumát, a képekben tobzódó beszédet.
Az ASZTALOSOK, FORGÁCS jelenetében a
fiát egyedül nevelô és a gyerek barátnôjére féltékeny
apa nem tud mit mondani, mikor megismeri
a lányt. Annyit mond csupán automatikusan,
hogy „kimegyek a mûhelybe, gyere utánam,
ha végeztél”. (27.) Maga se tudja, mivel kéne végeznie,
tovább ácsolja hát a gyerekgyógyászfôorvosnak
szánt könyvespolcot. Automatikusan.
A szöveg címével a nyelv, a kommunikáció
forgácsait, törmelékeit gyûjti egy kupacba
ilyenkor Méhes.
A nyelvhús azonban nincs Méhes ínyére.
A kötet elsô írásából ugyan megtudhatjuk azt
a szépen (gyanúsan szépen) csobogó gondolatot,
hogy „minden szóban ott rejtezik egy másik”
(7.), azonban vagy rejtve maradnak Méhes elôtt,
vagy rejtve maradnak elôttem. A retorikai csavarok,
szójátékok (kisujj és Kisújszállás vagy
szabadka és Szabadka analógiája), nyelvi furmányok
általában nem érik el az adott történetek
színvonalát. Nem lesz tôlük színesebb az
a színvonal. Kivétel mondjuk a THOMASMANN
ÜVÖLTÉSE címû remek anekdota (146–147.), ahol
a cím fordulata szavatolja a sztori fordulatát is,
vagy a CSUPA APRÓSÁG AZÉLET egyik betétje (181.),
melyben dr. Putnokyné dr. Weissenberger Anikó
nagy nyelvi felfedezést tesz: ugyanaz a hangsor,
ugyanaz a mondat minden nyelven értelmes,
csak éppen teljesen mást jelent. A szociolektusok,
tolvajnyelvi szövegelések mögött is
jobban lehet érezni a mesterkéltséget, mint a
spontaneitást, és ez esetben ez inkább zavaró.
Nem megy úgy a vaker.
Ezek a némiképp kritikus megjegyzések egyben
újabb bizonyítékai lehetnek annak a felvetésnek,
hogy Méhes egy régebbi, mára valamelyest
klasszicizálódott elbeszélésmódot értelmez
újra, folytat a maga módján. Ez a kisepikai
írástechnika nem annyira a nyelv önelvû
változataival, alakváltozásával foglalkozik, hanem
azzal, hogy elmondjon egy történetet.
Sokkal jobban adja vissza a realitás látszatát
például azzal, ahogyan leírja egy adott helyzetben,
mit esznek. A hideg fasírtok és melegszendvicsek
vagy a kínai büfé édes-savanyú levese
– jellegzetes ételvilágok ezek. Ismerôssé
tesznek egy-egy közeget.
Köménymagos leves és rizses hús. És mindkettô
bácskai. Ezt a menüsort különösen ismerôsnek
érezzük, már olvastuk valahol. Az epikai
lakozásnak, annak, hogy Méhes egy klasz-
szikus konstrukciót átépít, leglátványosabb és
legsikerültebb megoldása valószínûleg a PACSIRTA
2., Kosztolányi katartikus remekmûvének továbbírt
regényfejezete. Stílusimitáció és regényértelmezés
egyszerre, amennyiben belülrôl, a
szövegen belülrôl teszi érzékelhetôvé Pacsirtának
és szüleinek a feloldhatatlan egzisztenciális
tragédiáját: hogy ez nem is tragikus, nem is
rendkívüli állapot, hanem maga a rend, az alapállapot.
Ez a prózadarab Méhes minden bizonynyal
nyelvileg is legsikerültebb írása a kötetben.
(Az ezt követô másik Kosztolányi-hommage
a KOSZTOLÁNYI, SÍR, amelyben az elbeszélô
a Kosztolányi család sírját keresi Szabadkán,
úgy érzem, kevésbé sikerült. A sírt végül megtalálja,
de Kosztolányi stílusát, elbeszélôi tempóját
ebben a novellában egyáltalán nem leli.
A PACSIRTA zárt világát azonban a szó szoros értelmében
hûen és autentikusan alkotja újra.)
Kiváló stílusérzékkel igyekszik folytatni egy nyilvánvalóan
folytathatatlan mestermûvet. Az eredeti
regény 1899. szeptember 9-én „ér véget, de
nem fejezôdik be”. Méhes toldása másnap játszódik,
szombaton, „a regény mégis folytatódik, mivel
nincs kezdet és vég, csakis folytatás minden”. (225.)
Pacsirta beláthatóan kilátástalan élettragédiáját
egy újabb fél nap körkörösségével demonstrálja.
Hogyha, amint azt megtudtuk, „minden szóban
ott rejtezik egy másik” (7.), akkor minden történetben
ott rejtezik egy másik lehetséges történet.
Méhes elbeszélôi tehetsége, hogy összeköti
ezeket a történeteket.
Toldás és kötés.
|
A kis halottlátó
2004
Elbeszélések
Recenzió:
A kötet tizenöt novellájának morbid-groteszk-ironikus történeteiben - a véletlen vagy valami váratlan felismerés folytán - a múlt beleszól a jelenbe, vagy egyszeren a jelen eseményei zajlanak véletlenszereűn egyszerre, egyetlen nap keretén belül (Esetek egy esős napon). Méhes a történetmondás klasszikus iskoláját követi: a kritika történetei szerkezetét, mondatait, tempóját,változatosságát emeli ki. Az irónia - jegyzi meg Máthé Andrea - "lényeges a hagyományos formára épülés írásmódot követ szövegeknél, hiszen a távolságtartást és az odatartozást egyszerre kifejezve képeshitelessé tenni az írást, és megadni a szentencia-szerű "életbölcsességet" kifejező mondatok, beszúrások megfelelő felhangját. Mindezekhez a novelláknak sikerül olyan sajátos atmoszférát teremteniük, amely ismerőst és ismeretlent úgy kapcsol össze, hogy az olvasó könnyedén beléphet és belegondolhat Méhes Károly teremtett világába."
--------------------------------------------------------------------------------
LINKEK- a szerz honlapjaForrás:http://www.hunlit.hu/meheskaroly
Máthé Andrea
...amint olvastatja önmagát...
Méhes Károly: Lassan minden titok; Weingruber vendége; A kis halottlátó
Nem egyszerű arról írni, ami megszokottnak, magától értetődőnek látszik. A különös, az eltérő, a másmilyen könnyebben hagyja, hogy „fogást találjunk" rajta. Bár az is elgondolkodtató, hogy az európai kultúra egyik sajátossága a „mindig újat, mindig mást" beállítódás, míg más kultúrákban a hagyomány szinte változatlan továbbvitele jelenti a követendő utat. Szembetűnően látszik ez akkor, amikor például a „keleti" ikonfestészetet és a „nyugati", bibliai témájú festészet alkotásait hasonlítjuk össze. Az írás már nehezebben adja magát ilyesfajta összehasonlításokra, mégis… Nyilvánvaló, hogy az utóbbi negyven-ötven évben a prózaírás jelentős kísérleteket és változtatásokat tett – az úgynevezett posztmodern próza felé –, amelyek az avantgárdban elkezdődött fordulatot vitték tovább. Nem véletlen, hogy a „nyugati írásmód" volt az, amely mellőzte vagy felbontotta a történetet, míg a más forrásokból táplálkozó irodalmak – például a latin-amerikai mágikus realizmus – megtartotta és újabb lehetőségeit kutatta. A magyar prózairodalomban is mindegyik irányra van példa.
Méhes Károly prózája hagyományosnak tekinthető, történetközpontú, narratív technikájában és struktúrájában a mikszáthi-móriczi hagyományt követi, míg tematikájában inkább a Gozsdu–Bródy–Krúdy-vonalon halad; az idősíkokkal is óvatosan bánik, amennyiben írásainak középpontjába a megélt vagy elmulasztott emberi történések sorssá válása kerül. Következetes oknyomozással keresi, hogy a múlt mennyiben és hogyan hat a jelenre, az elődök cselekedetei és hagyatéka – szellemi és lelki értelemben – milyen módon befolyásolják az utódok életét. Ki hogyan fogadja vagy nem fogadja el sorsát. Egyedi emberi történeteket mond, mesél, jegyez le, melyek túllendülnek a kizárólagoson, és képesek magát „az" ember(i)t is megmutatni.
Utóbbi három kötetében a nyomozás-oknyomozás a korábbiaknál is hangsúlyosabb szerepet kap. A Lassan minden titok (2002) regénnyé összeálló történeteinek elbeszélője önnyomozást folytat, élete mozaikdarabjaiból próbál megokolható egészet összerakni; a Weingruber vendége-kötet (2003) írásmódja elmozdul innen, amennyiben nagyobb teret enged a fikciónak, és a detektívtörténetek egyes – „posztmodernizált" – motívumaival is átszövi novelláit; A kis halottlátó (2004) című kötet írásaiban a mindennapok hihetetlenül valóságos szituációi jelennek meg, a novellák szereplői a múlt és a jelen törésvonalain egyensúlyoznak, s narratív technikájukban visszatérnek – ha lehet, még fegyelmezettebb, még szerkesztettebb módon – a szerző korábbi prózáinak történetmondásához.
A Lassan minden titok élete közepén járó könyvtáros-elbeszélőjének rövid visszaemlékezés-sorozatából egy családtörténet alakul ki azon a horizonton, ahol és ahogy felnőtté válása során fokozatosan feltárulnak számára a saját és hozzátartozói életének titkai, s amelyben a könyv címe is értelmet nyer. Nem véletlen, hogy a kötet első írása a Szeretettel én, mivel tematikailag az egyik szervező princípiuma a szeretet keresése: „képes vagyok-e szeretni? – én? és képesek-e szeretni? – engem? és egyáltalán: képesek-e szeretni az emberek? Egyáltalán? és egymást?" – teszi fel hol kimondva, hol rejtetten az elbeszélő a kérdést, és minden szereplő életét ezen a szűrőn keresztül vizsgálja. A szöveg egésze válasz Gaby, a volt feleség megállapítására: „nem vagy képes szeretni". Ebben a keretben helyezi el az elbeszélő alig néhány fős családjának – emlékekből ismert nagyapa, eltűnt apa, az életét végigkísérő anya, a volt feleség – és a hozzájuk kapcsolódó emberek életének főbb mozza-natait, illetve azokat az emlékmozaikokat, melyek elbeszélőjük számára élesen megmaradtak; s ebben a kontextusban háttérként felsejlik az 1960-as és az 1990-es évek Magyarországának rajzolata is. A hangsúlyozottan én/Én-elbeszélő gyakran váltja és keveri a narratív nézőpontok módozatait: némelykor a felnőtt érettségével szólal meg egy-egy helyzet elemzésekor, máskor gyermeki naivitással; vagy pedig egy dilettáns ráérzésével, s ebből következően hol ironikusan, hol komolyan, hol játékosan viszonyul a saját életéhez és általában az életeseményekhez is. Nem relativizálja azonban a fontos vagy érzelmileg megrázó történéseket, csak rámutat azokra a minden ember életében előforduló esetlegességekre, amelyek sorsformálók lehetnek anélkül, hogy az ember tudna róluk, de amelyek egy későbbi időpontban megmutatkoznak, és önkéntelenül vagy önkényesen feltárulnak számára. A szereplők körül kibontakozó, és írástechnikailag a karakterek köré szerveződő kis sztorik megírják a nagy(obb) történetet, amely egyszerre válaszol is, nem is a feltett kérdés(ek)re, amely(ek)re hitelesen csak így lehet felelni, ahogy a Lassan minden titok is teszi: igenek és nemek között, egyszerre állítva és tagadva. A legkerekebb és kibontottabb képet „Édesanyukáról" rajzolja meg a kisregény, de plasztikus és eleven karakterként jelenik meg a „pótanyuka", Vera néni alakja is, míg az igazi főszereplő, a feleség figurája valójában rejtett és elnagyolt marad, de ez a kontextust és a történetet tekintve tudatos írói intenció eredményének tűnik. Vagyis éppen azt írja meg, hogy nem lehet megírni azt, ami a legfontosabbnak tűnik és a leginkább megérinti az embert: „Érzem, hogy nem megy ez a Gaby-ügy. Annak elmagyarázása. Mármint, hogy ez egy történet lenne a »sok« közül." (126) Mindez nyilvánvalóan az örök téma újramondására is utal: egy férfi, két nő, s amit kezdeni tudnak egymással és a szeretettel.
A Weingruber vendége novellái között található múltkutató írás (például a Térj oda vissza), visszaemlékező írás (Pascal anyukája) is, de egyre inkább a jelen kerül a középpontba, és a valóságos(nak számító) elemeket egyre jobban átszövik a fikció(nak tekintett) szálak. A kezdő (Villibald Katz feltalálása) és befejező (Weingruber vendége) novella meghatározó keretet ad az egész kötetnek; egy a posztmodern írásművekből már ismert elbizonytalanító toposszal él, amennyiben a szereplő(k) identitását kérdőjelezi meg. A magyar olvasók számára Borges írásaiból ismert írástechnika ez, amely összefonódik az Auster-regényekben feltűnő – főként a New York-trilógiában alkalmazott – írásmóddal, ahol a szereplők identitásazonosságát, -összeolvadását a szerző tetézi egy detektív- vagy áldetektívtörténettel, mely a legmélyén valójában Oidipusz önkeresésének archaikus képére utal vissza. A magyar irodalomban Lengyel Péter Macskakő című regényében alkalmazta nagyszerűen ezeket az írói eszközöket, megoldásokat. Mindezek felsejlenek – nem mély nyomokként, de lenyomatokként – az említett két novella olvasásakor. Villibald Katz mint kitalált szereplő megelevenedni látszik, és befolyásolni kezdi az elbeszélő „valóságos" életét, ahogy az egyre jobban felismerni véli őt az életében és találkozásaiban. Weingruber, az eltűnt vendéglátó „hűlt helyére" pedig egyszerre csak vendége kerül, önmaga számára is érthetetlen, de kikerülhetetlen módon az ő életét kezdi el élni. Megjelennek vendégszövegek is, melyek a szereplők identitásának elbizonytalanítását célozzák: a Lassan minden titok egy szövegrésze bukkan fel a Weingruber vendégében, s az elbeszélők nevének – János – azonossága is összekapcsolja a két írást, sugallva, de vissza is vonva azonosságukat. Méhes Károly jó strukturális érzékkel alkalmazza ezeket a prózájában újként megjelenő elemeket, írói eszközöket, és úgy tűnik, mindezzel meggyőzően jelöl ki járható utat jövőbeli írásaira vonatkozóan is.
A kis halottlátó tizenöt novellája tematikailag különálló írások gyűjteménye, amely a mindennapos eseményekben, a semmitmondónak látszó életekben megláttatja a sorsalakító, legtöbbször elfelejtettnek hitt múltat. Itt a történetmondás és a karakterek egyensúlyba kerülnek, vagy egy-egy meglepő, vagy éppen a legmegszokottabb kezdőszituációból bontja ki a szereplők főbb vonásait (Áradó költészet, Alex Kasay naplójából). De megjelenik a megszokott morbidba (A Kőváry-villa lelkei, A néma kutya), groteszkbe (Győzzön a jobbik) vagy ironikusba (A szabadság vizein) fordulása is, és filmszerűen felvillan az a toposz is, mely szinkroneseményeket és szimultán emberi történeteket mutat be egy helyszínen, jelentéktelennek látszó időpontban (Esetek egy esős napon). A kötet záró novellája – Az enyém maradsz – összefoglaló és összegző szerkezetében és témájában is. Egy mindennapiságában egyhangúnak tűnő helyzetből (idős, beteg apa és lánya meg a doktornő) fokozatosan, arányosságot követő írói technikával, az apa naplóbejegyzéseinek és a lány-elbeszélő szövegeinek váltakozásából sejlenek fel, majd fejlenek ki egy család múltjának képei, melyeket át- meg átsző a sorsszerűség. Ugyanakkor érdekes „összeolvasni" ezt a novellát az említett kisregénnyel, mert részben megfordítással felel és felesel a Lassan minden titok témájával, amennyiben itt az apa–lány viszony tematizálódik, szemben az anya–fiú kapcsolattal, és valójában a kötet többi novellájában megfogalmazott emberi kapcsolatokon túl Az enyém maradsz címűben is a szeretet a fő téma, melynek variánsait írja le a szerző, ahogy az említett kisregényben is. A felnőtté válás folyamata a novellában a lány nézőpontjából jelenik meg – ellenpontozva és kiegészítve a Lassan minden titok fiú szempontját –, és a háttérben szintén a múlt és a történelem íródik bele a szereplők életébe; hasonlóan alkalmazza az emlékképek beidézésének mozaikszerű módszerét is a szerző.
A Méhes Károly-novellák „olvastatják magukat", és ez nem csupán a „visszatérés a történethez" örömére utal, hanem arra is, hogy kötetei jól megírt (well-made) műveket tartalmaznak, melyek szerkezetileg, tematikailag átgondoltak, és az elbeszélői irónia sem hiányzik belőlük. Ez utóbbi lényeges a hagyományos formára épülő és írásmódot követő szövegeknél, hiszen a távolságtartást és az odatartozást egyszerre kifejezve képes hitelessé tenni az írást, és megadni a szentencia-szerű „életbölcsességet" kifejező mondatok, beszúrások megfelelő felhangját. Mindezekhez a novelláknak sikerül olyan sajátos atmoszférát teremteniük, amely ismerőst és ismeretlent úgy kapcsol össze, hogy az olvasó könnyedén beléphet és belegondolhat Méhes Károly teremtett világába.
2004 Der kleine Leichenseher (.)
Mit dem Band "Der kleine Leichseher" setzt Károly Méhes seine bisherige schriftstellerische Linie fort, was keineswegs in negativer Weise zu verstehen ist. Die fünfzehn, thematisch voneinander unabhängigen Novellen sind in ihrem mal morbiden (zuweilen geradewegs an einen Schauerroman erinnernden), mal grotesken oder ironisch-humorvollen Ton unverwechselbar Novellen aus der Feder Méhes'. Seine Protagonisten sind - wie wir es von ihm gewohnt sind - vollkommen alltägliche Menschen: der sich nach der vergötterten Schauspielerin sehnende Jugendliche, eine nicht allzu schöne, ja sogar eher hässliche Frau, deren gesamtes Leben darin besteht, dass sie von ihrem Nachbarn nach dem Baden, wenn sie nackt ist, beobachtet wird, ein Dichter, ein Journalist, ein von seinem eigenen Sohn als "Henker des Geheimdienstes" titulierter Vater, ein kranker Vater und dessen Tochter, der Pfarrer und der einstige Strafgefangene, die gemeinsam ein Fußballspiel schauen usw. Diese "Helden" des Alltags konfrontieren sich in irgendeiner Weise mit der Vergangenheit, sind von einem Geheimnis umgeben, und dieses Geheimnis verbirgt sich meist in ihrer eigenen unausgesprochenen, unerzählten Vergangenheit, oder gerade in ihren eigenen verworrenen Gedanken. Auch wenn die Figuren Méhes' verschiedenen Alters sind und über unterschiedliche gesellschaftliche Stellungen verfügen, ist ihr Erscheinen doch immer authentisch. Aufgrund der Darstellungsweise des Autors, die als realistisch bezeichnet werden kann, wirken sie, als seien sie dem wahren Leben entsprungen. Erzählung und Darstellung der Charaktere entsprechen einander vollkommen, wie man es bei einer klassischen Erzählung erwartet. Des Weiteren sind die Novellen durch eine klare Sprache sowie eine einfache, gut durchdachte Struktur gekennzeichnet.
Recenzió:
A kötet tizenöt novellájának morbid-groteszk-ironikus történeteiben - a véletlen vagy valami váratlan felismerés folytán - a múlt beleszól a jelenbe, vagy egyszeren a jelen eseményei zajlanak véletlenszereűn egyszerre, egyetlen nap keretén belül (Esetek egy esős napon). Méhes a történetmondás klasszikus iskoláját követi: a kritika történetei szerkezetét, mondatait, tempóját,változatosságát emeli ki. Az irónia - jegyzi meg Máthé Andrea - "lényeges a hagyományos formára épülés írásmódot követ szövegeknél, hiszen a távolságtartást és az odatartozást egyszerre kifejezve képeshitelessé tenni az írást, és megadni a szentencia-szerű "életbölcsességet" kifejező mondatok, beszúrások megfelelő felhangját. Mindezekhez a novelláknak sikerül olyan sajátos atmoszférát teremteniük, amely ismerőst és ismeretlent úgy kapcsol össze, hogy az olvasó könnyedén beléphet és belegondolhat Méhes Károly teremtett világába."
--------------------------------------------------------------------------------
LINKEK- a szerz honlapjaForrás:http://www.hunlit.hu/meheskaroly
Máthé Andrea
...amint olvastatja önmagát...
Méhes Károly: Lassan minden titok; Weingruber vendége; A kis halottlátó
Nem egyszerű arról írni, ami megszokottnak, magától értetődőnek látszik. A különös, az eltérő, a másmilyen könnyebben hagyja, hogy „fogást találjunk" rajta. Bár az is elgondolkodtató, hogy az európai kultúra egyik sajátossága a „mindig újat, mindig mást" beállítódás, míg más kultúrákban a hagyomány szinte változatlan továbbvitele jelenti a követendő utat. Szembetűnően látszik ez akkor, amikor például a „keleti" ikonfestészetet és a „nyugati", bibliai témájú festészet alkotásait hasonlítjuk össze. Az írás már nehezebben adja magát ilyesfajta összehasonlításokra, mégis… Nyilvánvaló, hogy az utóbbi negyven-ötven évben a prózaírás jelentős kísérleteket és változtatásokat tett – az úgynevezett posztmodern próza felé –, amelyek az avantgárdban elkezdődött fordulatot vitték tovább. Nem véletlen, hogy a „nyugati írásmód" volt az, amely mellőzte vagy felbontotta a történetet, míg a más forrásokból táplálkozó irodalmak – például a latin-amerikai mágikus realizmus – megtartotta és újabb lehetőségeit kutatta. A magyar prózairodalomban is mindegyik irányra van példa.
Méhes Károly prózája hagyományosnak tekinthető, történetközpontú, narratív technikájában és struktúrájában a mikszáthi-móriczi hagyományt követi, míg tematikájában inkább a Gozsdu–Bródy–Krúdy-vonalon halad; az idősíkokkal is óvatosan bánik, amennyiben írásainak középpontjába a megélt vagy elmulasztott emberi történések sorssá válása kerül. Következetes oknyomozással keresi, hogy a múlt mennyiben és hogyan hat a jelenre, az elődök cselekedetei és hagyatéka – szellemi és lelki értelemben – milyen módon befolyásolják az utódok életét. Ki hogyan fogadja vagy nem fogadja el sorsát. Egyedi emberi történeteket mond, mesél, jegyez le, melyek túllendülnek a kizárólagoson, és képesek magát „az" ember(i)t is megmutatni.
Utóbbi három kötetében a nyomozás-oknyomozás a korábbiaknál is hangsúlyosabb szerepet kap. A Lassan minden titok (2002) regénnyé összeálló történeteinek elbeszélője önnyomozást folytat, élete mozaikdarabjaiból próbál megokolható egészet összerakni; a Weingruber vendége-kötet (2003) írásmódja elmozdul innen, amennyiben nagyobb teret enged a fikciónak, és a detektívtörténetek egyes – „posztmodernizált" – motívumaival is átszövi novelláit; A kis halottlátó (2004) című kötet írásaiban a mindennapok hihetetlenül valóságos szituációi jelennek meg, a novellák szereplői a múlt és a jelen törésvonalain egyensúlyoznak, s narratív technikájukban visszatérnek – ha lehet, még fegyelmezettebb, még szerkesztettebb módon – a szerző korábbi prózáinak történetmondásához.
A Lassan minden titok élete közepén járó könyvtáros-elbeszélőjének rövid visszaemlékezés-sorozatából egy családtörténet alakul ki azon a horizonton, ahol és ahogy felnőtté válása során fokozatosan feltárulnak számára a saját és hozzátartozói életének titkai, s amelyben a könyv címe is értelmet nyer. Nem véletlen, hogy a kötet első írása a Szeretettel én, mivel tematikailag az egyik szervező princípiuma a szeretet keresése: „képes vagyok-e szeretni? – én? és képesek-e szeretni? – engem? és egyáltalán: képesek-e szeretni az emberek? Egyáltalán? és egymást?" – teszi fel hol kimondva, hol rejtetten az elbeszélő a kérdést, és minden szereplő életét ezen a szűrőn keresztül vizsgálja. A szöveg egésze válasz Gaby, a volt feleség megállapítására: „nem vagy képes szeretni". Ebben a keretben helyezi el az elbeszélő alig néhány fős családjának – emlékekből ismert nagyapa, eltűnt apa, az életét végigkísérő anya, a volt feleség – és a hozzájuk kapcsolódó emberek életének főbb mozza-natait, illetve azokat az emlékmozaikokat, melyek elbeszélőjük számára élesen megmaradtak; s ebben a kontextusban háttérként felsejlik az 1960-as és az 1990-es évek Magyarországának rajzolata is. A hangsúlyozottan én/Én-elbeszélő gyakran váltja és keveri a narratív nézőpontok módozatait: némelykor a felnőtt érettségével szólal meg egy-egy helyzet elemzésekor, máskor gyermeki naivitással; vagy pedig egy dilettáns ráérzésével, s ebből következően hol ironikusan, hol komolyan, hol játékosan viszonyul a saját életéhez és általában az életeseményekhez is. Nem relativizálja azonban a fontos vagy érzelmileg megrázó történéseket, csak rámutat azokra a minden ember életében előforduló esetlegességekre, amelyek sorsformálók lehetnek anélkül, hogy az ember tudna róluk, de amelyek egy későbbi időpontban megmutatkoznak, és önkéntelenül vagy önkényesen feltárulnak számára. A szereplők körül kibontakozó, és írástechnikailag a karakterek köré szerveződő kis sztorik megírják a nagy(obb) történetet, amely egyszerre válaszol is, nem is a feltett kérdés(ek)re, amely(ek)re hitelesen csak így lehet felelni, ahogy a Lassan minden titok is teszi: igenek és nemek között, egyszerre állítva és tagadva. A legkerekebb és kibontottabb képet „Édesanyukáról" rajzolja meg a kisregény, de plasztikus és eleven karakterként jelenik meg a „pótanyuka", Vera néni alakja is, míg az igazi főszereplő, a feleség figurája valójában rejtett és elnagyolt marad, de ez a kontextust és a történetet tekintve tudatos írói intenció eredményének tűnik. Vagyis éppen azt írja meg, hogy nem lehet megírni azt, ami a legfontosabbnak tűnik és a leginkább megérinti az embert: „Érzem, hogy nem megy ez a Gaby-ügy. Annak elmagyarázása. Mármint, hogy ez egy történet lenne a »sok« közül." (126) Mindez nyilvánvalóan az örök téma újramondására is utal: egy férfi, két nő, s amit kezdeni tudnak egymással és a szeretettel.
A Weingruber vendége novellái között található múltkutató írás (például a Térj oda vissza), visszaemlékező írás (Pascal anyukája) is, de egyre inkább a jelen kerül a középpontba, és a valóságos(nak számító) elemeket egyre jobban átszövik a fikció(nak tekintett) szálak. A kezdő (Villibald Katz feltalálása) és befejező (Weingruber vendége) novella meghatározó keretet ad az egész kötetnek; egy a posztmodern írásművekből már ismert elbizonytalanító toposszal él, amennyiben a szereplő(k) identitását kérdőjelezi meg. A magyar olvasók számára Borges írásaiból ismert írástechnika ez, amely összefonódik az Auster-regényekben feltűnő – főként a New York-trilógiában alkalmazott – írásmóddal, ahol a szereplők identitásazonosságát, -összeolvadását a szerző tetézi egy detektív- vagy áldetektívtörténettel, mely a legmélyén valójában Oidipusz önkeresésének archaikus képére utal vissza. A magyar irodalomban Lengyel Péter Macskakő című regényében alkalmazta nagyszerűen ezeket az írói eszközöket, megoldásokat. Mindezek felsejlenek – nem mély nyomokként, de lenyomatokként – az említett két novella olvasásakor. Villibald Katz mint kitalált szereplő megelevenedni látszik, és befolyásolni kezdi az elbeszélő „valóságos" életét, ahogy az egyre jobban felismerni véli őt az életében és találkozásaiban. Weingruber, az eltűnt vendéglátó „hűlt helyére" pedig egyszerre csak vendége kerül, önmaga számára is érthetetlen, de kikerülhetetlen módon az ő életét kezdi el élni. Megjelennek vendégszövegek is, melyek a szereplők identitásának elbizonytalanítását célozzák: a Lassan minden titok egy szövegrésze bukkan fel a Weingruber vendégében, s az elbeszélők nevének – János – azonossága is összekapcsolja a két írást, sugallva, de vissza is vonva azonosságukat. Méhes Károly jó strukturális érzékkel alkalmazza ezeket a prózájában újként megjelenő elemeket, írói eszközöket, és úgy tűnik, mindezzel meggyőzően jelöl ki járható utat jövőbeli írásaira vonatkozóan is.
A kis halottlátó tizenöt novellája tematikailag különálló írások gyűjteménye, amely a mindennapos eseményekben, a semmitmondónak látszó életekben megláttatja a sorsalakító, legtöbbször elfelejtettnek hitt múltat. Itt a történetmondás és a karakterek egyensúlyba kerülnek, vagy egy-egy meglepő, vagy éppen a legmegszokottabb kezdőszituációból bontja ki a szereplők főbb vonásait (Áradó költészet, Alex Kasay naplójából). De megjelenik a megszokott morbidba (A Kőváry-villa lelkei, A néma kutya), groteszkbe (Győzzön a jobbik) vagy ironikusba (A szabadság vizein) fordulása is, és filmszerűen felvillan az a toposz is, mely szinkroneseményeket és szimultán emberi történeteket mutat be egy helyszínen, jelentéktelennek látszó időpontban (Esetek egy esős napon). A kötet záró novellája – Az enyém maradsz – összefoglaló és összegző szerkezetében és témájában is. Egy mindennapiságában egyhangúnak tűnő helyzetből (idős, beteg apa és lánya meg a doktornő) fokozatosan, arányosságot követő írói technikával, az apa naplóbejegyzéseinek és a lány-elbeszélő szövegeinek váltakozásából sejlenek fel, majd fejlenek ki egy család múltjának képei, melyeket át- meg átsző a sorsszerűség. Ugyanakkor érdekes „összeolvasni" ezt a novellát az említett kisregénnyel, mert részben megfordítással felel és felesel a Lassan minden titok témájával, amennyiben itt az apa–lány viszony tematizálódik, szemben az anya–fiú kapcsolattal, és valójában a kötet többi novellájában megfogalmazott emberi kapcsolatokon túl Az enyém maradsz címűben is a szeretet a fő téma, melynek variánsait írja le a szerző, ahogy az említett kisregényben is. A felnőtté válás folyamata a novellában a lány nézőpontjából jelenik meg – ellenpontozva és kiegészítve a Lassan minden titok fiú szempontját –, és a háttérben szintén a múlt és a történelem íródik bele a szereplők életébe; hasonlóan alkalmazza az emlékképek beidézésének mozaikszerű módszerét is a szerző.
A Méhes Károly-novellák „olvastatják magukat", és ez nem csupán a „visszatérés a történethez" örömére utal, hanem arra is, hogy kötetei jól megírt (well-made) műveket tartalmaznak, melyek szerkezetileg, tematikailag átgondoltak, és az elbeszélői irónia sem hiányzik belőlük. Ez utóbbi lényeges a hagyományos formára épülő és írásmódot követő szövegeknél, hiszen a távolságtartást és az odatartozást egyszerre kifejezve képes hitelessé tenni az írást, és megadni a szentencia-szerű „életbölcsességet" kifejező mondatok, beszúrások megfelelő felhangját. Mindezekhez a novelláknak sikerül olyan sajátos atmoszférát teremteniük, amely ismerőst és ismeretlent úgy kapcsol össze, hogy az olvasó könnyedén beléphet és belegondolhat Méhes Károly teremtett világába.
2004 Der kleine Leichenseher (.)
Mit dem Band "Der kleine Leichseher" setzt Károly Méhes seine bisherige schriftstellerische Linie fort, was keineswegs in negativer Weise zu verstehen ist. Die fünfzehn, thematisch voneinander unabhängigen Novellen sind in ihrem mal morbiden (zuweilen geradewegs an einen Schauerroman erinnernden), mal grotesken oder ironisch-humorvollen Ton unverwechselbar Novellen aus der Feder Méhes'. Seine Protagonisten sind - wie wir es von ihm gewohnt sind - vollkommen alltägliche Menschen: der sich nach der vergötterten Schauspielerin sehnende Jugendliche, eine nicht allzu schöne, ja sogar eher hässliche Frau, deren gesamtes Leben darin besteht, dass sie von ihrem Nachbarn nach dem Baden, wenn sie nackt ist, beobachtet wird, ein Dichter, ein Journalist, ein von seinem eigenen Sohn als "Henker des Geheimdienstes" titulierter Vater, ein kranker Vater und dessen Tochter, der Pfarrer und der einstige Strafgefangene, die gemeinsam ein Fußballspiel schauen usw. Diese "Helden" des Alltags konfrontieren sich in irgendeiner Weise mit der Vergangenheit, sind von einem Geheimnis umgeben, und dieses Geheimnis verbirgt sich meist in ihrer eigenen unausgesprochenen, unerzählten Vergangenheit, oder gerade in ihren eigenen verworrenen Gedanken. Auch wenn die Figuren Méhes' verschiedenen Alters sind und über unterschiedliche gesellschaftliche Stellungen verfügen, ist ihr Erscheinen doch immer authentisch. Aufgrund der Darstellungsweise des Autors, die als realistisch bezeichnet werden kann, wirken sie, als seien sie dem wahren Leben entsprungen. Erzählung und Darstellung der Charaktere entsprechen einander vollkommen, wie man es bei einer klassischen Erzählung erwartet. Des Weiteren sind die Novellen durch eine klare Sprache sowie eine einfache, gut durchdachte Struktur gekennzeichnet.
|
Weingruber vendége
2003
Elbeszélések
Recenziók:
A kötet nyitó novellájában (Villibald Katz feltalálása) a kitalált hős egyre inkább alakítani kezdi az elbeszél életét. A címadó novella szintén egy (posztmodern módra) bizonytalan identitású szereplőről szól: hőse középkorú igazságügyi orvosszakértő, aki egy kolléga meghívására érkezik Bécsbe, de a házigazda nincs otthon, ezért várakozás közben egyre jobban belakja a lakást, megismeri Weingruber életének számos részletét, és végül számára is érthetetlenül, de elkerülhetetlenül az életét kezdi élni. Ez a két novella fogja keretbe a kötet többi írását, amelyek kiszolgáltatott, megalázott kisemberekről mondanak el groteszk, hol a múltban (a késő Kádár-korban -Pascal anyukája), hol a jelenben (Térj vissza oda) játszódó történeteket.
LINKEK- a szerz honlapjaForrás:http://www.hunlit.hu/meheskaroly
2004 Der kleine Leichenseher (.)
Mit dem Band "Der kleine Leichseher" setzt Károly Méhes seine bisherige schriftstellerische Linie fort, was keineswegs in negativer Weise zu verstehen ist. Die fünfzehn, thematisch voneinander unabhängigen Novellen sind in ihrem mal morbiden (zuweilen geradewegs an einen Schauerroman erinnernden), mal grotesken oder ironisch-humorvollen Ton unverwechselbar Novellen aus der Feder Méhes'. Seine Protagonisten sind - wie wir es von ihm gewohnt sind - vollkommen alltägliche Menschen: der sich nach der vergötterten Schauspielerin sehnende Jugendliche, eine nicht allzu schöne, ja sogar eher hässliche Frau, deren gesamtes Leben darin besteht, dass sie von ihrem Nachbarn nach dem Baden, wenn sie nackt ist, beobachtet wird, ein Dichter, ein Journalist, ein von seinem eigenen Sohn als "Henker des Geheimdienstes" titulierter Vater, ein kranker Vater und dessen Tochter, der Pfarrer und der einstige Strafgefangene, die gemeinsam ein Fußballspiel schauen usw. Diese "Helden" des Alltags konfrontieren sich in irgendeiner Weise mit der Vergangenheit, sind von einem Geheimnis umgeben, und dieses Geheimnis verbirgt sich meist in ihrer eigenen unausgesprochenen, unerzählten Vergangenheit, oder gerade in ihren eigenen verworrenen Gedanken. Auch wenn die Figuren Méhes' verschiedenen Alters sind und über unterschiedliche gesellschaftliche Stellungen verfügen, ist ihr Erscheinen doch immer authentisch. Aufgrund der Darstellungsweise des Autors, die als realistisch bezeichnet werden kann, wirken sie, als seien sie dem wahren Leben entsprungen. Erzählung und Darstellung der Charaktere entsprechen einander vollkommen, wie man es bei einer klassischen Erzählung erwartet. Des Weiteren sind die Novellen durch eine klare Sprache sowie eine einfache, gut durchdachte Struktur gekennzeichnet.
Recenziók:
A kötet nyitó novellájában (Villibald Katz feltalálása) a kitalált hős egyre inkább alakítani kezdi az elbeszél életét. A címadó novella szintén egy (posztmodern módra) bizonytalan identitású szereplőről szól: hőse középkorú igazságügyi orvosszakértő, aki egy kolléga meghívására érkezik Bécsbe, de a házigazda nincs otthon, ezért várakozás közben egyre jobban belakja a lakást, megismeri Weingruber életének számos részletét, és végül számára is érthetetlenül, de elkerülhetetlenül az életét kezdi élni. Ez a két novella fogja keretbe a kötet többi írását, amelyek kiszolgáltatott, megalázott kisemberekről mondanak el groteszk, hol a múltban (a késő Kádár-korban -Pascal anyukája), hol a jelenben (Térj vissza oda) játszódó történeteket.
LINKEK- a szerz honlapjaForrás:http://www.hunlit.hu/meheskaroly
2004 Der kleine Leichenseher (.)
Mit dem Band "Der kleine Leichseher" setzt Károly Méhes seine bisherige schriftstellerische Linie fort, was keineswegs in negativer Weise zu verstehen ist. Die fünfzehn, thematisch voneinander unabhängigen Novellen sind in ihrem mal morbiden (zuweilen geradewegs an einen Schauerroman erinnernden), mal grotesken oder ironisch-humorvollen Ton unverwechselbar Novellen aus der Feder Méhes'. Seine Protagonisten sind - wie wir es von ihm gewohnt sind - vollkommen alltägliche Menschen: der sich nach der vergötterten Schauspielerin sehnende Jugendliche, eine nicht allzu schöne, ja sogar eher hässliche Frau, deren gesamtes Leben darin besteht, dass sie von ihrem Nachbarn nach dem Baden, wenn sie nackt ist, beobachtet wird, ein Dichter, ein Journalist, ein von seinem eigenen Sohn als "Henker des Geheimdienstes" titulierter Vater, ein kranker Vater und dessen Tochter, der Pfarrer und der einstige Strafgefangene, die gemeinsam ein Fußballspiel schauen usw. Diese "Helden" des Alltags konfrontieren sich in irgendeiner Weise mit der Vergangenheit, sind von einem Geheimnis umgeben, und dieses Geheimnis verbirgt sich meist in ihrer eigenen unausgesprochenen, unerzählten Vergangenheit, oder gerade in ihren eigenen verworrenen Gedanken. Auch wenn die Figuren Méhes' verschiedenen Alters sind und über unterschiedliche gesellschaftliche Stellungen verfügen, ist ihr Erscheinen doch immer authentisch. Aufgrund der Darstellungsweise des Autors, die als realistisch bezeichnet werden kann, wirken sie, als seien sie dem wahren Leben entsprungen. Erzählung und Darstellung der Charaktere entsprechen einander vollkommen, wie man es bei einer klassischen Erzählung erwartet. Des Weiteren sind die Novellen durch eine klare Sprache sowie eine einfache, gut durchdachte Struktur gekennzeichnet.
|
Lassan minden titok
2002
Regény
Recenziók:
A versekkel és rövid prózai szövegekkel induló Méhes Károly prózája "történetközpontú, narratívtechnikájában és struktúrájában a mikszáthi-móriczi hagyományt követi, míg tematikájában inkább a Gozsdu-Bródy-Krúdy-vonalon halad; az idősíkokkal is óvatosan bánik, amennyiben írásainak középpontjába a megélt vagy elmulasztott emberi történések sorssá válása kerül" - írja Máthé Andrea.
A kisregény középkorú könyvtáros főhőse az élete apránként felidézett (és Méhes által kitűnően felvillantott) emlék-mozzanataiból próbál rájönni a családi titkok megfejtésre, a szerzőt korábbi műveiben is foglalkoztató érzelmi helyzetek, kommunikációs nehézségek nyitjára. A történetben váltakozik az emlékek és az emlékezés ideje, az 1960-as és az 1990-es évek világa, az egyes szám elsszemély elbeszélő gyermeki, illetve felnőtt nézőpontja. A szereplők közül az anya és barátnője (egyben a hajdani kamaszfiú elcsábítója) igazán kerek figura, a főhős volt felesége, Gaby azonban (mintegy azelbeszélő szándékával összhangban) nem tud "egy történet lenni a "sok" közül", így a regény részben nyitva marad.
LINKEK- a szerz honlapjaForrás:http://www.hunlit.hu/meheskaroly
Méhes Károly: Lassan minden titok
című munkája a regénynek egy nálunk viszonylag ritka válfaját képviseli: ez a könyv tudniillik fejlődésregény, méghozzá a kierkegaard-i jellegű "szerencsétlen tudat" nézőpontjából elbeszélve. Méhes alapelgondolása az, hogy szerencsétlen tudatú (és ehhez mérten érzékeny) én-elbeszélőjét beoltja egy jó adag gyávasággal és tunyasággal is, vagyis középszerű, szürke átlagemberré teszi. Az elszürkülés története párhuzamosan halad az elmagányosodásával, s ennek feszültségét folyamatosan fenntartják a narrátori önreflexiók, önkommentárok, vagyis az én-forma itt jól működik. Méhes egy furcsa szerelmi háromszög köré építi a történetet: a főhős édesanyja, miután a titkosrendőr apuka diszszidál, megpróbálja kisajátítani egyetlen gyermekét, ugyanakkor szoros testi-lelki kapcsolatot létesít egy barátnőjével, aki viszont a kamaszodó Jánossal is kikezd (így hívják a főhőst). E háromszög köré szerveződik a fejlődéstörténet, valamint ennek (magukban véve szintén emlékezetes) epizódjai, mellékszereplői, a főhőst érő kudarcok sora: a lányait egyedül nevelő, bestiális-melankolikus tornatanártól a vállalati üdülőben felbukkanó, furcsa nevű néma lányon át az eleve tönkremenésre ítélt házasságig, beleértve a főhős groteszk lázadási kísérletét, az óragyűjtő és gyűrűvásárló szenvedélyt. Kár, hogy Méhes legtöbbször nem tud mit kezdeni a kitűnően felvázolt jelenetekkel, nem tudja továbbépíteni vagy egymáshoz kapcsolni (vagy legalább kellően kihasználni) őket. Ha ilyesmiket tudna, remekművet írhatott volna, mert amúgy jó megfigyelő, jó szituációs és motivációs érzéke van. Így viszont néha az az érzésem, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Hogy csak egy példát említsek: van a könyv közepén egy jól induló csábítási jelenet. Eljutunk odáig, hogy Vera néni bent ül a fürdőkádban, és felszólítja Pucuskát (ő így hívja a hőst), hogy mossa meg a hátát. Eddig minden oké, ekkor azonban Vera néni elmesél egy történetet édesanyja gyermekkoráról. Ez egy megrázó történet (a kislány elárul egy bujkáló embert, akit aztán a szeme láttára felakasztanak), de a csábítási jelenethez fércelve nem érvényesül, amazt viszont agyoncsapja. És még legalább négy-öt hasonló példát hozhatnék fel. A kötet végére Méhesnek mintha elfogyott volna a türelme, vagy talán nem bízott saját elbeszélői vénájában. Le is van írva: "Kezdek belefáradni" (217. old.), és valóban, a házasságról már szinte semmit sem tudunk meg, a feleségről, Gabyról (ipszilonnal) nem kapunk portrét, helyette közhelyes moralizálás következik. Emögött persze egy nehéz írói probléma húzódik meg: hogyan lehet a múltból a jelen felé haladva kijelölni egy történet végpontját, a csökkenő időbeli távolságot növekvő elbeszélői distanciával kiegyenlíteni? Remélem, valamelyik későbbi munkájában Méhes Károly talál (keres) rá megoldást. Kész recept nincs.
2004 Der kleine Leichenseher (.)
Mit dem Band "Der kleine Leichseher" setzt Károly Méhes seine bisherige schriftstellerische Linie fort, was keineswegs in negativer Weise zu verstehen ist. Die fünfzehn, thematisch voneinander unabhängigen Novellen sind in ihrem mal morbiden (zuweilen geradewegs an einen Schauerroman erinnernden), mal grotesken oder ironisch-humorvollen Ton unverwechselbar Novellen aus der Feder Méhes'. Seine Protagonisten sind - wie wir es von ihm gewohnt sind - vollkommen alltägliche Menschen: der sich nach der vergötterten Schauspielerin sehnende Jugendliche, eine nicht allzu schöne, ja sogar eher hässliche Frau, deren gesamtes Leben darin besteht, dass sie von ihrem Nachbarn nach dem Baden, wenn sie nackt ist, beobachtet wird, ein Dichter, ein Journalist, ein von seinem eigenen Sohn als "Henker des Geheimdienstes" titulierter Vater, ein kranker Vater und dessen Tochter, der Pfarrer und der einstige Strafgefangene, die gemeinsam ein Fußballspiel schauen usw. Diese "Helden" des Alltags konfrontieren sich in irgendeiner Weise mit der Vergangenheit, sind von einem Geheimnis umgeben, und dieses Geheimnis verbirgt sich meist in ihrer eigenen unausgesprochenen, unerzählten Vergangenheit, oder gerade in ihren eigenen verworrenen Gedanken. Auch wenn die Figuren Méhes' verschiedenen Alters sind und über unterschiedliche gesellschaftliche Stellungen verfügen, ist ihr Erscheinen doch immer authentisch. Aufgrund der Darstellungsweise des Autors, die als realistisch bezeichnet werden kann, wirken sie, als seien sie dem wahren Leben entsprungen. Erzählung und Darstellung der Charaktere entsprechen einander vollkommen, wie man es bei einer klassischen Erzählung erwartet. Des Weiteren sind die Novellen durch eine klare Sprache sowie eine einfache, gut durchdachte Struktur gekennzeichnet.
Recenziók:
A versekkel és rövid prózai szövegekkel induló Méhes Károly prózája "történetközpontú, narratívtechnikájában és struktúrájában a mikszáthi-móriczi hagyományt követi, míg tematikájában inkább a Gozsdu-Bródy-Krúdy-vonalon halad; az idősíkokkal is óvatosan bánik, amennyiben írásainak középpontjába a megélt vagy elmulasztott emberi történések sorssá válása kerül" - írja Máthé Andrea.
A kisregény középkorú könyvtáros főhőse az élete apránként felidézett (és Méhes által kitűnően felvillantott) emlék-mozzanataiból próbál rájönni a családi titkok megfejtésre, a szerzőt korábbi műveiben is foglalkoztató érzelmi helyzetek, kommunikációs nehézségek nyitjára. A történetben váltakozik az emlékek és az emlékezés ideje, az 1960-as és az 1990-es évek világa, az egyes szám elsszemély elbeszélő gyermeki, illetve felnőtt nézőpontja. A szereplők közül az anya és barátnője (egyben a hajdani kamaszfiú elcsábítója) igazán kerek figura, a főhős volt felesége, Gaby azonban (mintegy azelbeszélő szándékával összhangban) nem tud "egy történet lenni a "sok" közül", így a regény részben nyitva marad.
LINKEK- a szerz honlapjaForrás:http://www.hunlit.hu/meheskaroly
Méhes Károly: Lassan minden titok
című munkája a regénynek egy nálunk viszonylag ritka válfaját képviseli: ez a könyv tudniillik fejlődésregény, méghozzá a kierkegaard-i jellegű "szerencsétlen tudat" nézőpontjából elbeszélve. Méhes alapelgondolása az, hogy szerencsétlen tudatú (és ehhez mérten érzékeny) én-elbeszélőjét beoltja egy jó adag gyávasággal és tunyasággal is, vagyis középszerű, szürke átlagemberré teszi. Az elszürkülés története párhuzamosan halad az elmagányosodásával, s ennek feszültségét folyamatosan fenntartják a narrátori önreflexiók, önkommentárok, vagyis az én-forma itt jól működik. Méhes egy furcsa szerelmi háromszög köré építi a történetet: a főhős édesanyja, miután a titkosrendőr apuka diszszidál, megpróbálja kisajátítani egyetlen gyermekét, ugyanakkor szoros testi-lelki kapcsolatot létesít egy barátnőjével, aki viszont a kamaszodó Jánossal is kikezd (így hívják a főhőst). E háromszög köré szerveződik a fejlődéstörténet, valamint ennek (magukban véve szintén emlékezetes) epizódjai, mellékszereplői, a főhőst érő kudarcok sora: a lányait egyedül nevelő, bestiális-melankolikus tornatanártól a vállalati üdülőben felbukkanó, furcsa nevű néma lányon át az eleve tönkremenésre ítélt házasságig, beleértve a főhős groteszk lázadási kísérletét, az óragyűjtő és gyűrűvásárló szenvedélyt. Kár, hogy Méhes legtöbbször nem tud mit kezdeni a kitűnően felvázolt jelenetekkel, nem tudja továbbépíteni vagy egymáshoz kapcsolni (vagy legalább kellően kihasználni) őket. Ha ilyesmiket tudna, remekművet írhatott volna, mert amúgy jó megfigyelő, jó szituációs és motivációs érzéke van. Így viszont néha az az érzésem, hogy nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Hogy csak egy példát említsek: van a könyv közepén egy jól induló csábítási jelenet. Eljutunk odáig, hogy Vera néni bent ül a fürdőkádban, és felszólítja Pucuskát (ő így hívja a hőst), hogy mossa meg a hátát. Eddig minden oké, ekkor azonban Vera néni elmesél egy történetet édesanyja gyermekkoráról. Ez egy megrázó történet (a kislány elárul egy bujkáló embert, akit aztán a szeme láttára felakasztanak), de a csábítási jelenethez fércelve nem érvényesül, amazt viszont agyoncsapja. És még legalább négy-öt hasonló példát hozhatnék fel. A kötet végére Méhesnek mintha elfogyott volna a türelme, vagy talán nem bízott saját elbeszélői vénájában. Le is van írva: "Kezdek belefáradni" (217. old.), és valóban, a házasságról már szinte semmit sem tudunk meg, a feleségről, Gabyról (ipszilonnal) nem kapunk portrét, helyette közhelyes moralizálás következik. Emögött persze egy nehéz írói probléma húzódik meg: hogyan lehet a múltból a jelen felé haladva kijelölni egy történet végpontját, a csökkenő időbeli távolságot növekvő elbeszélői distanciával kiegyenlíteni? Remélem, valamelyik későbbi munkájában Méhes Károly talál (keres) rá megoldást. Kész recept nincs.
2004 Der kleine Leichenseher (.)
Mit dem Band "Der kleine Leichseher" setzt Károly Méhes seine bisherige schriftstellerische Linie fort, was keineswegs in negativer Weise zu verstehen ist. Die fünfzehn, thematisch voneinander unabhängigen Novellen sind in ihrem mal morbiden (zuweilen geradewegs an einen Schauerroman erinnernden), mal grotesken oder ironisch-humorvollen Ton unverwechselbar Novellen aus der Feder Méhes'. Seine Protagonisten sind - wie wir es von ihm gewohnt sind - vollkommen alltägliche Menschen: der sich nach der vergötterten Schauspielerin sehnende Jugendliche, eine nicht allzu schöne, ja sogar eher hässliche Frau, deren gesamtes Leben darin besteht, dass sie von ihrem Nachbarn nach dem Baden, wenn sie nackt ist, beobachtet wird, ein Dichter, ein Journalist, ein von seinem eigenen Sohn als "Henker des Geheimdienstes" titulierter Vater, ein kranker Vater und dessen Tochter, der Pfarrer und der einstige Strafgefangene, die gemeinsam ein Fußballspiel schauen usw. Diese "Helden" des Alltags konfrontieren sich in irgendeiner Weise mit der Vergangenheit, sind von einem Geheimnis umgeben, und dieses Geheimnis verbirgt sich meist in ihrer eigenen unausgesprochenen, unerzählten Vergangenheit, oder gerade in ihren eigenen verworrenen Gedanken. Auch wenn die Figuren Méhes' verschiedenen Alters sind und über unterschiedliche gesellschaftliche Stellungen verfügen, ist ihr Erscheinen doch immer authentisch. Aufgrund der Darstellungsweise des Autors, die als realistisch bezeichnet werden kann, wirken sie, als seien sie dem wahren Leben entsprungen. Erzählung und Darstellung der Charaktere entsprechen einander vollkommen, wie man es bei einer klassischen Erzählung erwartet. Des Weiteren sind die Novellen durch eine klare Sprache sowie eine einfache, gut durchdachte Struktur gekennzeichnet.
|
| << Előző oldal | 1 2 3 4 | Következő oldal >> |
