cikkek ::
Vitték magukkal az 1-es rajtszámot
Sokak számára lehet talány, miért hagyja ott Fernando Alonso a Renault-t, ami két bajnoki címhez segítette. Egy biztos: a Forma-1 történetében bőven nem ő az első, aki elbúcsúzik a sikerek helyszínétől. Ki önként távozott, kit küldtek.
Ha a kezdeteket nézzük, mindenképp megkerülhetetlen Juan Manuel Fangio, akinek már-már passziója lett, hogy évről évre csapatot váltson, és mégis mindig győzzön. 1951-es sikere után az Alfához még hű maradt, de aztán világbajnok lett Maseratival (1954 félig), Mercedessel (1954 félig, 1955), Ferrarival (1956) és végül megint Maseratival (1957). A Mercedestől azért kellett távozzon, mert a stuttgartiak a Le Mans-i katasztrófa (86 halott) visszavonultak a sporttól 1955 végén, a Ferrarit meg azért hagyta ott, mert egyszerűen nem jött ki az öreg Enzóval.
Ferrarinak egyébként még 1953 végén azt is le kellett nyelnie, hogy kétszeres világbajnoka, az olasz Alberto Ascari az egyik legnagyobb riválishoz, a Lanciahoz állt át. Más kérdés, hogy Ascari ezzel alaposan melléfogott, és máig ő az egyetlen bajnok, aki a címvédőként – tehát 1954-ben – nem hogy nem lett újból első, nem hogy versenyt nem nyert, de még pontot sem szerzett!
Szintén a Ferraritól vonult vissza a bajnokság megnyerése után, 1958 végén az akkor 29 éves Mike Hawthorn. Az amúgy nagy bohém brit idegeinek sok volt, hogy egy év alatt két csapattársát (Mussot és Collinsot) elvesztette, sőt még búcsúversenyén is meghalt az egyik honfitársa, Stewart Lewis-Evans. De ő sem élvezhette sokáig a biztos nyugalmat, már 1959. január 22-én halálosan karambolozott.
Hawthorn önkéntes búcsúja után, azt lehet mondani, hosszú évekig hűek maradtak a pilóták ahhoz az istállóhoz, amelyik bajnoki címhez segítette őket – legalább még egy szezont lehúztak az adott csapatnál. Ám a címvédés egyedül csak Jack Brabhamnek sikerült a Cooperrel 1959/1960-ban.
Így teltek az évek egészen 1977-ig. És megint a Ferrarinál kötünk ki, ahol szörnyű balesete után egy évvel Niki Lauda biztos léptekkel haladt második vébé-címe felé, de eközben úgy érezte, hogy a Ferrari csapat ott keseríti meg az életét, ahol csak tudja, és a Commendatoréval sem volt felhőtlen a kapcsolata. Bajnokság ide vagy oda, keserűségében leszerződött Bernie Ecclestone Brabham csapatához – amiről utóbb, 25 évvel később e sorok szerzőjének is beismerte, hogy hiba volt. Így gondolhatta ezt Enzo is, mert amikor Niki 1979-ben táviratban gratulált Sckeckter bajnoki címéhez, Ferrari így válaszolt neki: „Ha Lauda a Ferrarinál marad, megdönthettük volna Fangio rekordját”. Nos, erre Schumacher vitézkedéséig kellett várni, további 20 évet.
A következő hazardőr Nelson Piquet volt. A laza brazil fiú No.1-pilótának szerződött át 1986-ban Frank Williamshez, de ott a megtáltosodott Mansell várt rá, akit Williams és Patrick Head nem volt hajlandó visszaparancsolni a versenyeken – ő pedig el-elkalapálta Nelsont, illetve annyi pontot raboltak egymástól, hogy 1986-ban végül Prost lett a bajnok. Piquet a következő évben – Mansell pechszériájának is köszönhetően – végül bajnok lett, de addigra annyira tele lett a hócipője a Williams csapattal, hogy aláírt a Lotushoz. Vitte magával a 1-es rajtszámot, de versenyt nem nyert a sárga autókkal.
1989 végén szintén egy sértődött bajnok szedte a sátorfáját. A Forma-1 történetének tán legádázabb háborúja zajlott a McLaren csapaton belül Senna és Prost között 1988/1989-ben. A vetélkedést lassan ellenségeskedés váltotta fel, és Prost ezt unta meg, és távozott a Ferrarihoz 1990-re.
Aztán az 1990-es években megint a Williams borzolta a kedélyeket: valahogy nem tudta megtartani világbajnokait, pedig végigverték a világot. Először Nigel Mansell távozott 1992 végén friss világbajnokként. A mendemondák szerint nem akart megint (mint két évvel korábban a Ferrarinál) Prosttal együtt versenyezni, de állítólag pénzügyi galibák is akadtak. Elment az IndyCarba és szépen meg is nyert a szériát 1993-ban. Közben Prost meg a 4. vébé-címét gyűjtötte be a Williams-Renault-val – és ő meg a teljes visszavonulás mellett döntött! A francia nem óhajtott újból Sennával közösködni, így aztán az egyik Williams-autó orrán már második éve díszelgett a 0-s rajtszám… Méghozzá Damon Hill gépén, aki szép sorban nyerte a futamokat, és bár nem tudott felnőni egy Prost vagy Senna szintjére, megbízhatóan hozta azt, amit a mezőny legjobb autójában elvárható volt tőle. Legalábbis egy ideig, mert 1995-ben oly csúnyán bukta el az elsőséget Schumacherrel szemben, hogy 1996-ban hiába lett végül bajnok, Frank Williams ajtót mutatott neki – mehetett az Arrowshoz (hová tűnt… stb.).
Azóta, tehát az utóbbi 10 évben Alonso az első, aki – lehet mondani – előre megfontolt szándékkal távozott a bajnoki csapattól. Bár már 2005. decemberével aláírt a McLarenhez, tehát nem lehetett tudni, mit hoz a sors az idén, de végül is egy csúcson lévő Renault hagy ott egy idén nyeretlen Ezüstnyílért.
Meglátjuk, mire mennek együtt – az 1-es rajtszám 2007-ben is az övé, az az egy biztos.
Ha a kezdeteket nézzük, mindenképp megkerülhetetlen Juan Manuel Fangio, akinek már-már passziója lett, hogy évről évre csapatot váltson, és mégis mindig győzzön. 1951-es sikere után az Alfához még hű maradt, de aztán világbajnok lett Maseratival (1954 félig), Mercedessel (1954 félig, 1955), Ferrarival (1956) és végül megint Maseratival (1957). A Mercedestől azért kellett távozzon, mert a stuttgartiak a Le Mans-i katasztrófa (86 halott) visszavonultak a sporttól 1955 végén, a Ferrarit meg azért hagyta ott, mert egyszerűen nem jött ki az öreg Enzóval.
Ferrarinak egyébként még 1953 végén azt is le kellett nyelnie, hogy kétszeres világbajnoka, az olasz Alberto Ascari az egyik legnagyobb riválishoz, a Lanciahoz állt át. Más kérdés, hogy Ascari ezzel alaposan melléfogott, és máig ő az egyetlen bajnok, aki a címvédőként – tehát 1954-ben – nem hogy nem lett újból első, nem hogy versenyt nem nyert, de még pontot sem szerzett!
Szintén a Ferraritól vonult vissza a bajnokság megnyerése után, 1958 végén az akkor 29 éves Mike Hawthorn. Az amúgy nagy bohém brit idegeinek sok volt, hogy egy év alatt két csapattársát (Mussot és Collinsot) elvesztette, sőt még búcsúversenyén is meghalt az egyik honfitársa, Stewart Lewis-Evans. De ő sem élvezhette sokáig a biztos nyugalmat, már 1959. január 22-én halálosan karambolozott.
Hawthorn önkéntes búcsúja után, azt lehet mondani, hosszú évekig hűek maradtak a pilóták ahhoz az istállóhoz, amelyik bajnoki címhez segítette őket – legalább még egy szezont lehúztak az adott csapatnál. Ám a címvédés egyedül csak Jack Brabhamnek sikerült a Cooperrel 1959/1960-ban.
Így teltek az évek egészen 1977-ig. És megint a Ferrarinál kötünk ki, ahol szörnyű balesete után egy évvel Niki Lauda biztos léptekkel haladt második vébé-címe felé, de eközben úgy érezte, hogy a Ferrari csapat ott keseríti meg az életét, ahol csak tudja, és a Commendatoréval sem volt felhőtlen a kapcsolata. Bajnokság ide vagy oda, keserűségében leszerződött Bernie Ecclestone Brabham csapatához – amiről utóbb, 25 évvel később e sorok szerzőjének is beismerte, hogy hiba volt. Így gondolhatta ezt Enzo is, mert amikor Niki 1979-ben táviratban gratulált Sckeckter bajnoki címéhez, Ferrari így válaszolt neki: „Ha Lauda a Ferrarinál marad, megdönthettük volna Fangio rekordját”. Nos, erre Schumacher vitézkedéséig kellett várni, további 20 évet.
A következő hazardőr Nelson Piquet volt. A laza brazil fiú No.1-pilótának szerződött át 1986-ban Frank Williamshez, de ott a megtáltosodott Mansell várt rá, akit Williams és Patrick Head nem volt hajlandó visszaparancsolni a versenyeken – ő pedig el-elkalapálta Nelsont, illetve annyi pontot raboltak egymástól, hogy 1986-ban végül Prost lett a bajnok. Piquet a következő évben – Mansell pechszériájának is köszönhetően – végül bajnok lett, de addigra annyira tele lett a hócipője a Williams csapattal, hogy aláírt a Lotushoz. Vitte magával a 1-es rajtszámot, de versenyt nem nyert a sárga autókkal.
1989 végén szintén egy sértődött bajnok szedte a sátorfáját. A Forma-1 történetének tán legádázabb háborúja zajlott a McLaren csapaton belül Senna és Prost között 1988/1989-ben. A vetélkedést lassan ellenségeskedés váltotta fel, és Prost ezt unta meg, és távozott a Ferrarihoz 1990-re.
Aztán az 1990-es években megint a Williams borzolta a kedélyeket: valahogy nem tudta megtartani világbajnokait, pedig végigverték a világot. Először Nigel Mansell távozott 1992 végén friss világbajnokként. A mendemondák szerint nem akart megint (mint két évvel korábban a Ferrarinál) Prosttal együtt versenyezni, de állítólag pénzügyi galibák is akadtak. Elment az IndyCarba és szépen meg is nyert a szériát 1993-ban. Közben Prost meg a 4. vébé-címét gyűjtötte be a Williams-Renault-val – és ő meg a teljes visszavonulás mellett döntött! A francia nem óhajtott újból Sennával közösködni, így aztán az egyik Williams-autó orrán már második éve díszelgett a 0-s rajtszám… Méghozzá Damon Hill gépén, aki szép sorban nyerte a futamokat, és bár nem tudott felnőni egy Prost vagy Senna szintjére, megbízhatóan hozta azt, amit a mezőny legjobb autójában elvárható volt tőle. Legalábbis egy ideig, mert 1995-ben oly csúnyán bukta el az elsőséget Schumacherrel szemben, hogy 1996-ban hiába lett végül bajnok, Frank Williams ajtót mutatott neki – mehetett az Arrowshoz (hová tűnt… stb.).
Azóta, tehát az utóbbi 10 évben Alonso az első, aki – lehet mondani – előre megfontolt szándékkal távozott a bajnoki csapattól. Bár már 2005. decemberével aláírt a McLarenhez, tehát nem lehetett tudni, mit hoz a sors az idén, de végül is egy csúcson lévő Renault hagy ott egy idén nyeretlen Ezüstnyílért.
Meglátjuk, mire mennek együtt – az 1-es rajtszám 2007-ben is az övé, az az egy biztos.
