cikkek ::
30 éve repült a halálba Graham Hill
2005. 11. 29.
Kiválasztott volt, megnyerte a három legfontosabb versenyt, Monacót, Le Mans-t és Indianapolist.
Esélyük sem volt a túlélésre
Ma, november 29.-én van 30 éve, hogy a Forma-1 történetének egyik legszínesebb egyénisége, a kétszeres világbajnok, az ötszörös Monaco-győztes Graham Hill repülőgép-katasztrófában életét vesztette.
Hill azon a nyáron vonult vissza az aktív versenyzéstől. Érthető módon lelombozta, hogy Monte Carlóban, ahol korábban ötször tudott nyerni (egy ízben úgy, hogy a kikötőnél a szervízútra kellett kifusson, majd kiugrott a BRM-jéből, hátratolta a pályára, visszaült, majd meg sem állt a dobogó legtetejéig), még kvalifikálni sem tudta magát. Úgy vélte, hogy - egyesek szerint meglehetősen megkésve - itt kell abbahagyni, és 176 Grand Prix után szögre akasztotta jellegzetes, a londoni evezősklub színeit viselő sisakját. Ő, aki 1962.-ben Sir Louis Stanley BRM-jével, majd 1968.-ban Colin Chapman Lotusával lett bajnok, akkor már saját autóját hajtotta a Hill-Ford első modelljét, GH1-et, ami a jelek szerint nem volt túl versenyképes. De az elszánás megvolt, hiszen máris készült a GH2, és különösen bíztatónak tűnt, hogy Hill az ifjú Tony Brise személyében megtalálta utódját, a feltörekvő brit versenyzőgeneráció egyik markáns tagját.
A fiatal Brise Silverstone-ban tette meg az első köröket a GH2-vel, majd november végén leköltöztek Dél-Franciaországba egy utolsó tesztelésre: Le Castellet-be.
A négy napos gyakorlás november 29.-én ért véget, és már sötétben vágtak neki a hazaútnak. Graham Hill lelkes és gyakorlott pilóta volta, ezúttal is maga vezette Piper Aztec típusú repülőjét, fedélzetén öt további utassal: a versenyző Brise-zel, a menedzser Ray Brimble-lel, a tervező Andy Smallmannel, valamint két szerelővel, Terry Richardsszal és Tony Alcockkal. Angliába érve - sajnos, stílszerűen - egyre vastagabb köd fogadta őket, és az Elstree reptérhez közeledőben, az Arkley golfpálya mellett Hill este 10 órakor - mint a balesetet vizsgáló kormányzati különleges egység megállapította - csupán 18,3 méteres magasságban repülve, a rossz látási viszonyok közepette a fáknak irányította a gépet. A Piper lezuhant és azonnal lángba borult - a benne ülőknek esélyük sem volt a túlélésre.
A közeli Elstree Aero Club vezetője, Spencer Flack szerint bár Hill kiváló és tapasztalt pilóta volt, ezúttal nem kis rizikót vállalt.
- Ilyen időjárás mellett élet és halál között csupán centiméterek és másodpercek döntenek - mondta.
Egyébként különböző akkori Forma-1-es csapattagok vegyes érzelmekkel emlékeznek vissza egyes, Hill társaságában (és vezetése mellett) töltött repülőutakra. Nem egy közülük, úgy véli, hogy Hill sokkal inkább szórakozást látott a repülésben, mint komoly és felelősségteljes feladatot, amit pedig nem lehet félig mókázva végezni. Egy ízben például végig azzal szórakozott, hogy a repülő motorját ki-be kapcsolgatta, oda-vissza a rendes benzintartály és a tartalék tank közötti üzemmód között, úgymond, hogy "lássa, működik-e". Jackie Stewart meg is mondta, mi a véleménye:
- Az autóversenyzők nem eléggé jó repülőpilóták, nem tudnak olyan mértékben csak a repülésre koncentrálni, mint egy hivatásos pilóta. Én is elkezdtem leckéket venni, de aztán rájöttem, nem nekem való. Sokat repültem Grahammel is később, és tényleg ügyes volt, de meg kell mondjam, sose éreztem magam olyan biztonságban mellette sem, mint egy normál légijáraton.
Hill 1965-től repült Cessnával, Lear Jettel egyaránt, majd átnyergelt a Piperre. Amit Stewart mondott, sok tekintetben igaznak bizonyult: Hill, a nagy mókamester, aki monacói győzelmei után hajnalig mulattatta az elit társaságot a Hotel de Paris-ban, túl szórakozott volt a repüléshez, ehhez a komoly feladathoz. Megtörtént, hogy elfelejtett rádión bejelentkezni az irányítótoronyba, ezért az esti landolásához nem világították ki a kifutópályát. Csoda, hogy akkor nem történt valami baj.
Az 1975-ös, tragikus esetnél is súlyos kihágásokra derült fény. A legfőbb az volt, hogy Hillnek rég lejárt a pilótaengedélye, és ezért a biztosító egy pennyt sem fizetett senki hátra maradottnak, így az elhunytak rokonai nem tehettek mást: Bette Hillt perelték nem is kevés anyagi kompenzációért, ami egyet jelentett azzal, hogy a három gyerekkel özvegyen maradt Mrs Hill a perek végeztével szinte koldusszegény maradt - szégyen szemre el kellett adogatnia férje győzelmi serlegeit is.
Graham Hill temetése december 5.-én volt a hertfordshire-i Szent Albanban, 3000 gyászoló jelenlétében. A feketébe öltözött család tagjai között ott állt egy tizenöt éves kamaszfiú, Damon is. Huszonegy évvel később ő lett az első olyan Forma-1-es világbajnok, akinél apáról fiúra "szállt" a cím. De ez már egy másik fejezete a sportágnak.
Esélyük sem volt a túlélésre
Ma, november 29.-én van 30 éve, hogy a Forma-1 történetének egyik legszínesebb egyénisége, a kétszeres világbajnok, az ötszörös Monaco-győztes Graham Hill repülőgép-katasztrófában életét vesztette.
Hill azon a nyáron vonult vissza az aktív versenyzéstől. Érthető módon lelombozta, hogy Monte Carlóban, ahol korábban ötször tudott nyerni (egy ízben úgy, hogy a kikötőnél a szervízútra kellett kifusson, majd kiugrott a BRM-jéből, hátratolta a pályára, visszaült, majd meg sem állt a dobogó legtetejéig), még kvalifikálni sem tudta magát. Úgy vélte, hogy - egyesek szerint meglehetősen megkésve - itt kell abbahagyni, és 176 Grand Prix után szögre akasztotta jellegzetes, a londoni evezősklub színeit viselő sisakját. Ő, aki 1962.-ben Sir Louis Stanley BRM-jével, majd 1968.-ban Colin Chapman Lotusával lett bajnok, akkor már saját autóját hajtotta a Hill-Ford első modelljét, GH1-et, ami a jelek szerint nem volt túl versenyképes. De az elszánás megvolt, hiszen máris készült a GH2, és különösen bíztatónak tűnt, hogy Hill az ifjú Tony Brise személyében megtalálta utódját, a feltörekvő brit versenyzőgeneráció egyik markáns tagját.
A fiatal Brise Silverstone-ban tette meg az első köröket a GH2-vel, majd november végén leköltöztek Dél-Franciaországba egy utolsó tesztelésre: Le Castellet-be.
A négy napos gyakorlás november 29.-én ért véget, és már sötétben vágtak neki a hazaútnak. Graham Hill lelkes és gyakorlott pilóta volta, ezúttal is maga vezette Piper Aztec típusú repülőjét, fedélzetén öt további utassal: a versenyző Brise-zel, a menedzser Ray Brimble-lel, a tervező Andy Smallmannel, valamint két szerelővel, Terry Richardsszal és Tony Alcockkal. Angliába érve - sajnos, stílszerűen - egyre vastagabb köd fogadta őket, és az Elstree reptérhez közeledőben, az Arkley golfpálya mellett Hill este 10 órakor - mint a balesetet vizsgáló kormányzati különleges egység megállapította - csupán 18,3 méteres magasságban repülve, a rossz látási viszonyok közepette a fáknak irányította a gépet. A Piper lezuhant és azonnal lángba borult - a benne ülőknek esélyük sem volt a túlélésre.
A közeli Elstree Aero Club vezetője, Spencer Flack szerint bár Hill kiváló és tapasztalt pilóta volt, ezúttal nem kis rizikót vállalt.
- Ilyen időjárás mellett élet és halál között csupán centiméterek és másodpercek döntenek - mondta.
Egyébként különböző akkori Forma-1-es csapattagok vegyes érzelmekkel emlékeznek vissza egyes, Hill társaságában (és vezetése mellett) töltött repülőutakra. Nem egy közülük, úgy véli, hogy Hill sokkal inkább szórakozást látott a repülésben, mint komoly és felelősségteljes feladatot, amit pedig nem lehet félig mókázva végezni. Egy ízben például végig azzal szórakozott, hogy a repülő motorját ki-be kapcsolgatta, oda-vissza a rendes benzintartály és a tartalék tank közötti üzemmód között, úgymond, hogy "lássa, működik-e". Jackie Stewart meg is mondta, mi a véleménye:
- Az autóversenyzők nem eléggé jó repülőpilóták, nem tudnak olyan mértékben csak a repülésre koncentrálni, mint egy hivatásos pilóta. Én is elkezdtem leckéket venni, de aztán rájöttem, nem nekem való. Sokat repültem Grahammel is később, és tényleg ügyes volt, de meg kell mondjam, sose éreztem magam olyan biztonságban mellette sem, mint egy normál légijáraton.
Hill 1965-től repült Cessnával, Lear Jettel egyaránt, majd átnyergelt a Piperre. Amit Stewart mondott, sok tekintetben igaznak bizonyult: Hill, a nagy mókamester, aki monacói győzelmei után hajnalig mulattatta az elit társaságot a Hotel de Paris-ban, túl szórakozott volt a repüléshez, ehhez a komoly feladathoz. Megtörtént, hogy elfelejtett rádión bejelentkezni az irányítótoronyba, ezért az esti landolásához nem világították ki a kifutópályát. Csoda, hogy akkor nem történt valami baj.
Az 1975-ös, tragikus esetnél is súlyos kihágásokra derült fény. A legfőbb az volt, hogy Hillnek rég lejárt a pilótaengedélye, és ezért a biztosító egy pennyt sem fizetett senki hátra maradottnak, így az elhunytak rokonai nem tehettek mást: Bette Hillt perelték nem is kevés anyagi kompenzációért, ami egyet jelentett azzal, hogy a három gyerekkel özvegyen maradt Mrs Hill a perek végeztével szinte koldusszegény maradt - szégyen szemre el kellett adogatnia férje győzelmi serlegeit is.
Graham Hill temetése december 5.-én volt a hertfordshire-i Szent Albanban, 3000 gyászoló jelenlétében. A feketébe öltözött család tagjai között ott állt egy tizenöt éves kamaszfiú, Damon is. Huszonegy évvel később ő lett az első olyan Forma-1-es világbajnok, akinél apáról fiúra "szállt" a cím. De ez már egy másik fejezete a sportágnak.
