cikkek ::
Vissza a jövőbe - Fuji és Las Vegas
2006
Bernie Ecclestone nem csak új országokba, hanem régi helyszínekre is visszaterelné a versenyeket.
Az már bizonyos, hogy az újjáéledő Fuji pálya ad majd otthont a Japán Nagydíjnak már 2007-től, és több, mint valószínű, hogy az amerikai futam is ott hagyja a botrányhellyé vált Indianapolist, és a nem annyira az autókról, mint a pénzről szóló Las Vegasba költözik.
Ám mindkét helyszín hazatérés is egyben a F-1 számára. A japán szent hegy, a Fujijama lábánál fekvő aszfaltgyűrűn 1976/1977-ben, míg a játékautomaták fővárosában 1981/1982-ben rendeztek versenyt. Egy közös van bennük: mind a négy nagydíj az év utolsó futama volt, és közülük 3 világbajnoki döntő - mint ilyen, különleges történelmi esemény.
Nem érdektelen felidézni, mi is történt ezeken a viadalokon.
Az első Japán Nagydíj nem is lehetett volna izgalmasabb - talán a Forma-1 történetének legdrámaibb versenye volt, és nem csupán amiatt, ami a pályán történt, hanem az addig lezajlott események miatt. Niki Lauda a nürburgringi tűz-balesete után heroikus elszánással tért vissza és próbálta menteni a menthetőt James Hunt és a McLaren ellen - meglehetősen kevés sikerrel. A 29 éves langaléta, cigarettát, sört és nőket „fogyasztó” angol az év második felében megállíthatatlan volt, és az osztrák címvédő még sem idegileg, sem fizikailag nem volt abban az állapotban, hogy a régi elszántsággal küzdjön ellene. Mire Fujiba ért a bajnokság, Lauda ugyan még vezetett a pontversenyben, de az a zászló egyértelműen Huntnak állt. Simán megszerezte a pole-t, és láthatólag duzzadt a magabiztosságtól, elvégre ő nyerte az előző két versenyt is Amerikában és Kanadában.
A verseny napjára megjött a monszun eső. Még hozzá nem is akármilyen, hanem a víz olyan sűrű függönyt vont a pálya köré, hogy a szervezők egyre-másra tologatták későbbre a startot. Végül nem volt mit tenni, ahhoz, hogy ne nyúljon bele a futam az alkonyatba, el kellett rendelni a rajtot.
Hunt kilőtt az első rajtkockából, és mivel ő volt az egyetlen, aki rendesen látott, el is tűnt a messzeségben. A tűzből alig megmenekült, megtépázott idegrendszerű Lauda a második körben a boxba hajtott, és feladta a versenyt. Ekkor mondta talán legemlékezetesebb mondatát:
- Az életem többet ér a világbajnoki címnél.
Forghieri, a főmérnök és Audetto, az akkori sportigazgató (ma a Super Agurinál dolgozik) rá akarták beszélni: jelentsenek motorhibát Enzo Ferrarinak és a sajtónak. De Lauda nem tágított, vállalta a döntésével járó konfliktust a Commendatoréval.
Utólag, 30 évvel később így nyilatkozott:
- Ha szigorúan nézem, hiba volt kiállni. Hiszen az eső nem sokkal később alábbhagyott. De akkor én máshogy működtem, mint egy rendes pilóta. Különben meg, ha Hunt kicsúszott volna, vagy kiesik, mindenki engem ünnepelt volna, milyen zseni vagyok.
Csakhogy Hunt nem csúszott ki, ellenben a 77 körös futam 62. körében, a lassan száradó aszfalton lassú defektet kapott, és be kellett rohannia a boxba új gumikért - és csak 5.-ként tért vissza a pályára, miközben a bajnoki címhez legalább egy 4. helyre volt szüksége. Teljes transzban vezetett, megelőzte Jonest és Regazzonit, vagyis egészen a 3. helyig jutott előre, de mivel az enyhén szólva kaotikus körülmények között rossz jelzéseket adtak neki a boxból, meg volt győződve róla, hogy elúszott a bajnoki cím. Mint az őrült, ugrott ki a McLarenből, amikor beért a boxutcába, és elkezdte rángatni Teddy Meyert dühében, aki alig tudta lecsillapítani, hogy végre közölhesse vele: ő az új világbajnok. A versenyt egyébként Andretti (Lotus) nyerte Depailler (Tyrrell) és Hunt előtt.
Egy évvel később csöndesebb futam zajlott a Fuji-hegy lábánál - és mégis tragédiával átszőve. Addigra már eldőlt a világbajnokság sorsa, Niki Lauda Watkins Glenben bebiztosította magának második címét, és gyenge egészségi állapotára hivatkozva nem is indult a hátralévő két versenyen. Helyét egy ifjú kanadai, Gilles Villeneuve vette át. A főszereplők azonban az előző évhez képest nem nagyon változtak, az 1976-os győztes Andretti állt az első rajtkockában, mellette Hunt, aki immár el is vesztette a bajnoki címét. A rajt a britnek sikerült jobban, rögvest az élre állt, míg az amerikai úgy elügyetlenkedte a startot, hogy visszaesett a 8. helyre! Ezen aztán kellőképpen fel is paprikázta magát, úgyhogy már a 2. körben vad előzésbe kezdett, de nekiment szegény Laffite-nak (Ligier), és ki is esett. Ezek után következett Villeneuve "nagybelépője" a Forma-1-be: a 6. körben elvétette a féktávot, hátulról nekirohant Peterson Tyrrelljének. A Ferrari a levegőbe emelkedett, több szaltót vetett, és a domboldalba vágódott, ahol agyongázolt egy fotóst és egy pályaőrt - igaz, ők ott tiltott területen tartózkodtak. Villeneuve-nek a haja szála sem görbült, és ez a következő négy év során lejátszódott még néhányszor hasonló jelenet, egészen 1982 májusáig, amikor egy, a Fuji-balesethez dermesztően hasonlító salto mortale során életét vesztette Zolderban.
Peterson csak így kommentálta Villeneuve működését:
- Ez az ember egy közveszélyes őrült!
A futam (Fuji 1977.) közben folytatódott, Hunt mögött nagy csata volt a dobogós helykért Scheckter (Wolf), Reutemann (Ferrari), Watson (Brabham) és Depailler (Tyrrell) között. Végül Reutemann és Depailler állhatott ott a pályafutása utolsó győzelmének örvendező Hunt két oldalán, míg egy újonc, Riccardo Patrese élete első pontját szerezte meg 6. helyével.
Ezzel a két Fuji-felvonással el is köszönt a Forma-1 felkelő nap országától, és csak 10 évvel később tértek vissza, ám akkor már Suzukába. Tehát ha jövőre tényleg megint Fujiban lenne a verseny, akkor pontosan 30 évnyi szünet után dübörögnének fel ismét a motorok a szent hegy lábainál.
Las Vegassal se nagyon más a helyzet, ott 25 éves "jubileumot" lehetne ünnepelni, 1982-höz képest. A nyitány egy évvel korábban volt, és senkinek nem volt ínyére a kaszinó-városban lévő Ceasar's Palace hotel parkolójában kialakított aszfaltgyűrű. Nelson Piquet ekkor találta ki a "Mikiegér-pálya" kifejezést, jelezvén, hogy ez az egész kissé méltatlan a F-1-hez, igaz, ő Monte Carlót sem komálta különösebben, a városi versenyekről kijelentette, olyanok, mintha valaki egy szobában próbálna többször körberepülni egy helikopterrel.
Pedig az első vegasi futam Piquet-nek hozott dicsőséget. A két Williams-pilóta, Jones és Reutemann az egész év során egymástól rabolta el a pontokat, Piquet meg keményen tartotta magát mögöttük, sőt, mire Amerikában ért a bajnokság, Reutemann mellett ő volt az egyetlen esélyes a bajnoki címre. A csöndes argentinról többen azt tartották: mintha nem is akarna világbajnok lenni, mintha feszélyezné ez az egész hercehurca. Ennek némileg ellentmondott, hogy Carlos keményen küzdött, megszerezte a pole-t, míg Piquet csak 4. lett az edzésen. Aztán elkezdődött az őrület, mivel Jones azonnal az élre állt, viszont a két bajnoki címért küzdő főszereplő teljesen hátra esett: Reutemann 7., Piquet 8. volt az első kör végén. Innen olyan nagyon nem is volt számukra út előre, azzal a különbséggel, hogy Reutemann még hátrébb került, mivel Piquet azért legalább őt megelőzte a 17. körben, majd lassan előre tornázta magát ötödiknek. A vicc az, hogy nem is kellett tovább erőlködnie, mivel azzal a 2 ponttal, ami akkor az ötödik helyért járt, épp megelőzte a Williams-pilótát, és 51 ponttal világbajnok lett.
Egy évre rá megint visszatértek a „gyűlölt” helyszínre, és megint csak itt kellett eldőljön a bajnokság sorsa. Az 1982-es különösen szomorú év volt: meghalt Villeneuve (Ferrari), meghalt Paletti (Osella), kis híján halálra zúzta magát Pironi (Ferrari). Bár már javában a turbó-korszakban éltünk, a bivalyerős motorok még mindig túl sokszor hibásodtak meg ahhoz, hogy övék lehessen a végső győzelem, ezért két szívó-motorral versenyző pilóta, Keke Rosberg és John Watson maradt talpon. A szorgos pontgyűjtögető Rosbergnek volt kedvezőbb a helyzete, hiszen Watsonnak mindenképp győznie kellett, ráadásul úgy, hogy Rosberg nem szerezhet pontot - ami majdnem a lehetetlennel volt határos.
Szokás szerint a két Renault-turbó állt az első rajtsorban, de már itt is feltűnt, hogy a tehetséges ifjú olasz, Michele Alboreto a 3. legjobb edzésidőt érte el, szintén szívómotoros Tyrrelljével. Kezdetben a sárga francia gépek vezettek, mint oly sokszor az év során, de aztán eltűntek a színről: Arnoux motorhibával esett ki, Prost pedig az autó vezethetetlenségére panaszkodott utóbb, és egyre hátrébb csúszott. Így pottyant Alboreto ölébe a vezetés, majd ez első hely is - ami a maga módján világszenzáció volt.
A 28-as rajtszámú Ferrari kormánya mögött pedig ezen a versenyen szerepelt a Forma-1-ben utoljára Mario Andretti, aki ezúttal a felfüggesztés hibája miatt kiesett. Ez volt tehát Las Vegas - eddig. Közben az amerikai földrészen rendeztek futamokat Detroitban, Dallasban, Phoenixben, mind-mind városi pályán, de olyan rossz híre egyiknek sem volt, mint a vegasinak.
Most, hogy Ecclestone megint ide kacsintgat, biztos kitalálnak majd valami újat, jobbat, fényesebbet.
Elvégre a F-1 sem az már, ami 25 éve volt!
Az már bizonyos, hogy az újjáéledő Fuji pálya ad majd otthont a Japán Nagydíjnak már 2007-től, és több, mint valószínű, hogy az amerikai futam is ott hagyja a botrányhellyé vált Indianapolist, és a nem annyira az autókról, mint a pénzről szóló Las Vegasba költözik.
Ám mindkét helyszín hazatérés is egyben a F-1 számára. A japán szent hegy, a Fujijama lábánál fekvő aszfaltgyűrűn 1976/1977-ben, míg a játékautomaták fővárosában 1981/1982-ben rendeztek versenyt. Egy közös van bennük: mind a négy nagydíj az év utolsó futama volt, és közülük 3 világbajnoki döntő - mint ilyen, különleges történelmi esemény.
Nem érdektelen felidézni, mi is történt ezeken a viadalokon.
Az első Japán Nagydíj nem is lehetett volna izgalmasabb - talán a Forma-1 történetének legdrámaibb versenye volt, és nem csupán amiatt, ami a pályán történt, hanem az addig lezajlott események miatt. Niki Lauda a nürburgringi tűz-balesete után heroikus elszánással tért vissza és próbálta menteni a menthetőt James Hunt és a McLaren ellen - meglehetősen kevés sikerrel. A 29 éves langaléta, cigarettát, sört és nőket „fogyasztó” angol az év második felében megállíthatatlan volt, és az osztrák címvédő még sem idegileg, sem fizikailag nem volt abban az állapotban, hogy a régi elszántsággal küzdjön ellene. Mire Fujiba ért a bajnokság, Lauda ugyan még vezetett a pontversenyben, de az a zászló egyértelműen Huntnak állt. Simán megszerezte a pole-t, és láthatólag duzzadt a magabiztosságtól, elvégre ő nyerte az előző két versenyt is Amerikában és Kanadában.
A verseny napjára megjött a monszun eső. Még hozzá nem is akármilyen, hanem a víz olyan sűrű függönyt vont a pálya köré, hogy a szervezők egyre-másra tologatták későbbre a startot. Végül nem volt mit tenni, ahhoz, hogy ne nyúljon bele a futam az alkonyatba, el kellett rendelni a rajtot.
Hunt kilőtt az első rajtkockából, és mivel ő volt az egyetlen, aki rendesen látott, el is tűnt a messzeségben. A tűzből alig megmenekült, megtépázott idegrendszerű Lauda a második körben a boxba hajtott, és feladta a versenyt. Ekkor mondta talán legemlékezetesebb mondatát:
- Az életem többet ér a világbajnoki címnél.
Forghieri, a főmérnök és Audetto, az akkori sportigazgató (ma a Super Agurinál dolgozik) rá akarták beszélni: jelentsenek motorhibát Enzo Ferrarinak és a sajtónak. De Lauda nem tágított, vállalta a döntésével járó konfliktust a Commendatoréval.
Utólag, 30 évvel később így nyilatkozott:
- Ha szigorúan nézem, hiba volt kiállni. Hiszen az eső nem sokkal később alábbhagyott. De akkor én máshogy működtem, mint egy rendes pilóta. Különben meg, ha Hunt kicsúszott volna, vagy kiesik, mindenki engem ünnepelt volna, milyen zseni vagyok.
Csakhogy Hunt nem csúszott ki, ellenben a 77 körös futam 62. körében, a lassan száradó aszfalton lassú defektet kapott, és be kellett rohannia a boxba új gumikért - és csak 5.-ként tért vissza a pályára, miközben a bajnoki címhez legalább egy 4. helyre volt szüksége. Teljes transzban vezetett, megelőzte Jonest és Regazzonit, vagyis egészen a 3. helyig jutott előre, de mivel az enyhén szólva kaotikus körülmények között rossz jelzéseket adtak neki a boxból, meg volt győződve róla, hogy elúszott a bajnoki cím. Mint az őrült, ugrott ki a McLarenből, amikor beért a boxutcába, és elkezdte rángatni Teddy Meyert dühében, aki alig tudta lecsillapítani, hogy végre közölhesse vele: ő az új világbajnok. A versenyt egyébként Andretti (Lotus) nyerte Depailler (Tyrrell) és Hunt előtt.
Egy évvel később csöndesebb futam zajlott a Fuji-hegy lábánál - és mégis tragédiával átszőve. Addigra már eldőlt a világbajnokság sorsa, Niki Lauda Watkins Glenben bebiztosította magának második címét, és gyenge egészségi állapotára hivatkozva nem is indult a hátralévő két versenyen. Helyét egy ifjú kanadai, Gilles Villeneuve vette át. A főszereplők azonban az előző évhez képest nem nagyon változtak, az 1976-os győztes Andretti állt az első rajtkockában, mellette Hunt, aki immár el is vesztette a bajnoki címét. A rajt a britnek sikerült jobban, rögvest az élre állt, míg az amerikai úgy elügyetlenkedte a startot, hogy visszaesett a 8. helyre! Ezen aztán kellőképpen fel is paprikázta magát, úgyhogy már a 2. körben vad előzésbe kezdett, de nekiment szegény Laffite-nak (Ligier), és ki is esett. Ezek után következett Villeneuve "nagybelépője" a Forma-1-be: a 6. körben elvétette a féktávot, hátulról nekirohant Peterson Tyrrelljének. A Ferrari a levegőbe emelkedett, több szaltót vetett, és a domboldalba vágódott, ahol agyongázolt egy fotóst és egy pályaőrt - igaz, ők ott tiltott területen tartózkodtak. Villeneuve-nek a haja szála sem görbült, és ez a következő négy év során lejátszódott még néhányszor hasonló jelenet, egészen 1982 májusáig, amikor egy, a Fuji-balesethez dermesztően hasonlító salto mortale során életét vesztette Zolderban.
Peterson csak így kommentálta Villeneuve működését:
- Ez az ember egy közveszélyes őrült!
A futam (Fuji 1977.) közben folytatódott, Hunt mögött nagy csata volt a dobogós helykért Scheckter (Wolf), Reutemann (Ferrari), Watson (Brabham) és Depailler (Tyrrell) között. Végül Reutemann és Depailler állhatott ott a pályafutása utolsó győzelmének örvendező Hunt két oldalán, míg egy újonc, Riccardo Patrese élete első pontját szerezte meg 6. helyével.
Ezzel a két Fuji-felvonással el is köszönt a Forma-1 felkelő nap országától, és csak 10 évvel később tértek vissza, ám akkor már Suzukába. Tehát ha jövőre tényleg megint Fujiban lenne a verseny, akkor pontosan 30 évnyi szünet után dübörögnének fel ismét a motorok a szent hegy lábainál.
Las Vegassal se nagyon más a helyzet, ott 25 éves "jubileumot" lehetne ünnepelni, 1982-höz képest. A nyitány egy évvel korábban volt, és senkinek nem volt ínyére a kaszinó-városban lévő Ceasar's Palace hotel parkolójában kialakított aszfaltgyűrű. Nelson Piquet ekkor találta ki a "Mikiegér-pálya" kifejezést, jelezvén, hogy ez az egész kissé méltatlan a F-1-hez, igaz, ő Monte Carlót sem komálta különösebben, a városi versenyekről kijelentette, olyanok, mintha valaki egy szobában próbálna többször körberepülni egy helikopterrel.
Pedig az első vegasi futam Piquet-nek hozott dicsőséget. A két Williams-pilóta, Jones és Reutemann az egész év során egymástól rabolta el a pontokat, Piquet meg keményen tartotta magát mögöttük, sőt, mire Amerikában ért a bajnokság, Reutemann mellett ő volt az egyetlen esélyes a bajnoki címre. A csöndes argentinról többen azt tartották: mintha nem is akarna világbajnok lenni, mintha feszélyezné ez az egész hercehurca. Ennek némileg ellentmondott, hogy Carlos keményen küzdött, megszerezte a pole-t, míg Piquet csak 4. lett az edzésen. Aztán elkezdődött az őrület, mivel Jones azonnal az élre állt, viszont a két bajnoki címért küzdő főszereplő teljesen hátra esett: Reutemann 7., Piquet 8. volt az első kör végén. Innen olyan nagyon nem is volt számukra út előre, azzal a különbséggel, hogy Reutemann még hátrébb került, mivel Piquet azért legalább őt megelőzte a 17. körben, majd lassan előre tornázta magát ötödiknek. A vicc az, hogy nem is kellett tovább erőlködnie, mivel azzal a 2 ponttal, ami akkor az ötödik helyért járt, épp megelőzte a Williams-pilótát, és 51 ponttal világbajnok lett.
Egy évre rá megint visszatértek a „gyűlölt” helyszínre, és megint csak itt kellett eldőljön a bajnokság sorsa. Az 1982-es különösen szomorú év volt: meghalt Villeneuve (Ferrari), meghalt Paletti (Osella), kis híján halálra zúzta magát Pironi (Ferrari). Bár már javában a turbó-korszakban éltünk, a bivalyerős motorok még mindig túl sokszor hibásodtak meg ahhoz, hogy övék lehessen a végső győzelem, ezért két szívó-motorral versenyző pilóta, Keke Rosberg és John Watson maradt talpon. A szorgos pontgyűjtögető Rosbergnek volt kedvezőbb a helyzete, hiszen Watsonnak mindenképp győznie kellett, ráadásul úgy, hogy Rosberg nem szerezhet pontot - ami majdnem a lehetetlennel volt határos.
Szokás szerint a két Renault-turbó állt az első rajtsorban, de már itt is feltűnt, hogy a tehetséges ifjú olasz, Michele Alboreto a 3. legjobb edzésidőt érte el, szintén szívómotoros Tyrrelljével. Kezdetben a sárga francia gépek vezettek, mint oly sokszor az év során, de aztán eltűntek a színről: Arnoux motorhibával esett ki, Prost pedig az autó vezethetetlenségére panaszkodott utóbb, és egyre hátrébb csúszott. Így pottyant Alboreto ölébe a vezetés, majd ez első hely is - ami a maga módján világszenzáció volt.
A 28-as rajtszámú Ferrari kormánya mögött pedig ezen a versenyen szerepelt a Forma-1-ben utoljára Mario Andretti, aki ezúttal a felfüggesztés hibája miatt kiesett. Ez volt tehát Las Vegas - eddig. Közben az amerikai földrészen rendeztek futamokat Detroitban, Dallasban, Phoenixben, mind-mind városi pályán, de olyan rossz híre egyiknek sem volt, mint a vegasinak.
Most, hogy Ecclestone megint ide kacsintgat, biztos kitalálnak majd valami újat, jobbat, fényesebbet.
Elvégre a F-1 sem az már, ami 25 éve volt!
