Az Egyesült Államokban volt a legtöbb helyszínen Forma-1 Nagydíj. Mégse népszerű ez a sportág.

A F-1 és az USA „kapcsolata” igazából sose volt felhőtlen. Holott a világbajnokság kezdetekor a szervezők szinte ügyeltek arra, hogy az Újvilág se maradjon ki a mókából. Ezért döntöttek úgy, hogy az akkor, 1950-ben már 40 éves múltra visszatekintő Indy500-as viadal is világbajnokság része legyen, kvázi USA Nagydíjként, jóllehet nem így hívták, hanem Indy500-nak. A Forma-1-esek nem is érezték magukénak az oválpályán való száguldozást, és amíg a hírneves viadal 1950-1960 között a beleszámított a bajnokságba, szinte senki nem vette a fáradságot, hogy tiszteletét tegye odaát – kivételnek számított Alberto Ascari 1952-ben, aki egy speciálisan felkészített Ferrarival próbát tett az amcsik között, de kiesett. Mint ahogy az amerikai pilóták se sorakoztak fel az európai nagydíjakon, ezért ha a F-1-es statisztikákat végigböngésszük, ugyan találkozunk az Indy-győztesek nevével, de ezek általában semmit sem mondanak számunkra, még azoknak se nagyon, akik „fejből” tudják a sportág történetét. Egy Parsons, egy Wallard, egy Ruttman vagy akár Bill Vukovich mind egzotikus, idegen nevek maradtak, amik annyit se mondanak ma már, mint – teszem azt – Christiano da Matta vagy Alan McNish, akik ugyan könnyen feledhető életművet hagytak maguk után, de legalább tényleg megjárták a Forma-1-et.
Ezt a visszás helyzetet világbajnokság szervezői is érezhették néhány szezon elteltével, mert aztán az 1950-es évek végére tető alá hoztak egy igazi USA Nagydíjat, ahol végre rajthoz állt a F-1 teljes mezőnye. Az 1959-es, Sebringben megrendezett versenyről van szó, ami a maga módján rögvest sporttörténeti jelentőségűvé vált. A december 12-én (!) futott viadal ugyanis a bajnokság eldöntésére volt hivatott, Jack Brabham, Stirling Moss és Tony Brooks között. A versenyben hamar érvényesült a farmotoros Cooper összes fizikai előnye, és Brabham elhúzott a mezőnytől, és biztos győztesnek nézett ki – egészen az utolsó kör utolsó kanyarjáig. Amikor is kifogyott a benzinje, és a mögötte haladó ifjú csapattárs, Bruce McLaren csak bámult, mi történik a „mesterrel”. Brabham – aki már tudta, hogy Moss kiesett és Brooksnak se lesz elég a végső üdvösséghez a 3. hely – előre intette McLarent, aki akkor, 22 évesen minden idők legifjabb nagydíj-győztese lett. És ezt a titulust egészen 2003-ig megtartotta, amikor is a Magyar Nagydíjon Fernando Alonso letaszította erről a képzeletbeli trónusról. Brabham tehát bajnok lett Sebringben, és a következő évben már Riverside-ban védte meg címét. Ezen az 1960-as futamon a Ferrari csapat nem indult, ezért amerikai pilótájuk, Phil Hill engedélyt kapott a Commendatorétól, hogy szintén egy Cooperrel tegyen próbát hazája versenyén. Ezt a futamot Moss nyerte, és Brabham végül csak 4. lett, de ez is elég volt neki ahhoz, hogy megvédje bajnoki címét, ami aztán Alain Prost senki másnak nem is sikerült.
Az USA Nagydíj 1961-ben került át a kelet parti Watkins Glenbe, és egészen 1980-ig tartották a legjelesebb amerikai futamot – sok híres verseny zajlott itt, az erdő szélén, ahol a pilóták mind a közeli, nem kevésbé híressé vált Glenn Motor Innben laktak, és mivel a közelben semmiféle nagyobb település, szórakozása lehetőség nem akadt, esténként a motel halljában gyűltek össze kvaterkázni (akkoriban még sokan dohányoztak, italoztak is…), és éjszakába nyúló kártyacsaták zajlottak!
Érdekes intermezzo volt az 1964-es futam. Ezen a versenyen ugyanis a Ferrarik nem a tradicionális vörös színekben álltak rajthoz. Enzo Ferrari – jó szokásához híven – háborúságban állt, ezúttal nem mással, mint az Olasz Autóklubbal, és „bosszúból” úgy döntött, hogy az USA (és majd a Mexikói) Nagydíjon is amerikai, azaz kék-fehér színekben áll rajthoz. Sőt, hivatalosan a maranellói csapat nem is nevezett a futamra, hanem USA-béli embere, Luigi Chinetti North American Racing Team-je révén indult Surtees és Bandini. A versenyben egyébként itt is az a Jim Clark vezetett, akinek utcahosszal kellett volna nyernie az 1964-es vébét, de a Lotus folyamatosan felmondta alatta a szolgálatot, mint itt is, a 40. körben. Így nyert Graham Hill, mögötte ért célba Surtees, aki így szintén bajnoki reményeket táplálhatott – sőt, mint tudjuk, nyert is a következő futamon, Mexikó Cityben.
1968 kisebb szenzációt hozott, amikor élete első versenyén a helyi hős, Mario Andretti a pole positionba minősítette magát egy Lotusszal, de aztán kiesett és Stewart győzött.
Két évvel később pedig végérvényesen itt lett világbajnok holtában Jochen Rindt. Az osztrák még Monzában halálos balesetet szenvedett, de előny tetemes volt ( - elég morbid szójátékká lett így ez utóbbi kifejezés…). Egyedül a belga Ferrari-pilóta, Jacky Ickx tudta volna legyőzni Rindtet, amennyiben mind a három hátralévő futamot megnyeri. A Lotus vezetőség nagy bánatára Ickx simán nyert Kanadában, és az USA Nagydíjra is fő esélyesként érkezett. Nekik nem volt senki aduász a kezükben, csak egy újonc, bizonyos Emerson Fittipaldi, aki itt mindössze 4. F-1-es versenyén indult… Ickx magabiztosan szerezte meg a pole-t Stewart előtt, aki viszont a start után állt az élre, Ickx csak harmadik volt. A belga hamar feljött a 2. helyre, és nyomult Stewart után, de a nagy hajsza csak az 57. körig tartott, ekkor kilyukadt a Ferrari olajtartálya! Fittipaldi, aki addig 4. volt, így jött fel 3.-nak, de olyan mázlija volt, mind a kettő előtte haladó is kiesett: Stewart szintén olajgondokkal, míg Rodrigueznek kifogyott a benzinje. Fittipaldi nyert – Rindt pedig holtában világbajnok lett.
És a brazil nem csak erre a versenyre emlékezhet vissza szeretettel, hanem a négy évvel későbbire is. Akkor is az évad utolsó futama volt a Watkins Glen-i, és még hárman, Fitti (McLaren), Regazzoni (Ferrari) és Scheckter (Tyrrell) lehetettek elsők. Bár Fittipaldi sem fényeskedett ezen a hétvégén, még mindig neki ment a legjobban a többiekhez képest, és Regga és Scheckter elhullása után egy szerény 4. hely elég volt a számára, hogy a pontversenyben az élre kerüljön és másodszor is bajnok legyen.
További három évvel később Niki Lauda ugyanígy járt. Akkor a megégett osztrák már nagyon haragban volt Enzo Ferrarival, akinek nem sokkal korábban a tudomására hozta, hogy nem hosszabbít nála szerződést, sőt, már alá is írt Bernie Ecclestone Brabham csapatához. Ferrari tombolt, őt még senki nem hagyta faképénél, ragaszkodott a jogához, hogy ő rúgja ki a pilótáit… Hogy bosszút álljon Laudán, azonnali hatállyal elbocsátott Niki kedvenc szerelőjét, Ermanno Coughit, aki egyébként szintén hűséget fogadva követte Laudát a Brabhamhez. Niki ezek után alig akart rajthoz állni a futamon, végül is Roberto Nosetto, a Ferrari sportigazgatója beszélt a lelkére. Az osztrák teljes biztonsági versenyzést mutatott be, és mivel számára ahhoz, hogy matematikailag is bajnok legyen, elég volt egy 4. hely, nem is erőltette tovább a dolgot, negyedik lett. Az kanadai és japán versenyen már rajthoz sem állt, egészségügyi problémákra hivatkozva.
Ekkoriban a Watkins Glen-i futam már USA Kelet Nagydíj névre hallgatott, mivel Long Beachben 1976 óta rendeztek egy másik amerikai versenyt – de az utcai USA Nagydíjakra (Long Beach, Las Vegas, Detroit, Dallas, Phoenix) külön fejezetben emlékezünk vissza. Az biztos, hogy Watkins Glen napjai lassan meg voltak számlálva, mivel az évek során nem sok fejlesztésen, beruházáson esett át a pálya. Az utolsó versenyt 1980-ban rendezték itt, ami szintén bajnoki „döntő” volt Alan Jones és Nelson Piquet között, bár aztán eléggé egyértelmű lefolyású. A legnagyobb meghökkenés minden esetre Bruno Giacomelli pole-ja váltotta ki, amit Alfa Roemoval ért el. Jones majdnem kirepült az első kanyarban azon igyekezetében, hogy megelőzze az Alfát, és visszaesett, de nem adta fel, és egyre másra előzgette vetélytársait, Pironit, majd Reutemannt is. Igaz, addigra Piquet már kicsúszott és feladta, majd a 32. körben Giacomelli Alfája is bemondta az unalmast, így győzött Jones és lett az első williamses világbajnok.
Épített pályán aztán egészen 2000-ig, tehát húsz éven át nem volt USA Nagydíj, míg az utcai versenyek sora után vissza nem tért a mezőny Indianapolisba. De már nem az oválra, hanem annak egy „lebutított”, vagyis inkább F-1 számára alkalmassá tett változatára, ahol a fél ovált köti össze egy kanyargós belső szekció. Itt is akadt az elmúlt fél évtizedben néhány érdekes futam, többek között 2001-ben Mika Häkkinen búcsúgyőzelme, valamint itt állt élen először egy Sauber 2003-ban, Heinz-Harald Frentzennek köszönhetően. A 2005-ös Michelin-botrány pedig – sajnos – örökre emlékezetessé tette az USA Nagydíjat, illetve veszélybe is sodorta a létét. De az idő, még 1 év is, be tudja gyógyítani a sebeket, tehát idén is megrendezik a viadalt – majd kiderül, milyen fogadtatás mellett.

USA Nagydíj: Városról városra, kevés sikerrel

Öt amerikai nagyvárosban rendeztek utcai futamot 1976-1991 között – egyikből se lett Monta Carlo…

Amerikai nagy ország, elbír két nagydíjat, sőt hármat is! A logika megvolt ebben a vélekedésben, csak éppen a realitás nem nagyon. Az azonban mindenképp tisztelnivaló, ahogy a Forma-1 részéről bajnokság helyszíneinek alakítói, illetve a helyi erők hittek benne, hogy: na, majd ők megmutatják!
Az első ilyen fellobbanás a kaliforniai Long Beachben történt, méghozzá éppen 30 évvel ezelőtt. A kellemes éghajlatú város vezetői tán tényleg arra gondoltak, hogy egy „amerikai Monacót” hoznak létre, pálmafák tövében zajló utcai száguldozást. És ezzel nem is volt semmi baj, csak míg a monacói verseny lassan nyolcvan éve él, Long Beachnek nyolc év adatott.
Az első viadalt az akkor bomba formában lévő Ferrari csapat nyerte, de nem a megszokott Lauda-Regazzoni sorrendben, hanem fordítva, tehát a bajuszos svájci győzedelmeskedett. Mint általában évente egyszer, Regazzoni ezen a napon ellenállhatatlan volt, és Lauda, mivel már amúgy is megnyerte a Brazil és Dél-Afrikai Nagydíjat, megelégedett a 2. hellyel. A futam még annyiból volt érdekes, hogy itt futottak utoljára az extrém magas légbeömlővel épített autók, amiket ugyan erre a szezonra már betiltottak, de a csapatok kaptak három futam laufot, hogy átépítsék az autóikat.
Az az igazság, hogy Long Beachben mindig érdekes versenyek zajlottak. 1977-ben itt szerzett először pole positiont Niki Lauda előző évi, horrorisztikus nürburgringi balesete után, majd a start után James Hunt, a címvédő mutatott be egy szép kis repülést Reutemann-nal törtét koccanása után. 1978-ban ugyanez a Lauda itt indult életében utoljára pole-ból, holott – két év kihagyással ugyan – még 1985 végéig versenyzett. Ebben a versenyben a fiatal Gilles Villeneuve kis híján nyert, de az élen robogva türelmetlen volt Regazzoni előzésekor, átugratott a Shadow-ján, úgy, hogy a Regga sisakján ott maradt a Ferrari gumijának nyoma – ő maga meg hátulról a korlátokba csapódott.
Sebaj, egy év múlva meg már simán nyert, az akkori, „kötelező” ütközést Tambay produkálta, aki a célegyenes végén lévő hajtűkanyarban nem tudott megállni, és Löwenbräu felfestéses McLarenjével átgázolt Lauda Brabhamjén, kis híján kioltva az osztrák életét.
Az 1980-as verseny hozott örömet, de annál nagyobb szomorúságot. A versenyt magabiztos start-cél győzelemmel az ifjú Nelson Piquet nyerte, az első majdani 24 nagydíj-sikerei közül, de míg a számára ez valamiféle kezdet volt, Clay Regazzoni, az első nyertes számára itt jött el a vég. Az 51. körben a már pontszerző helyre előre kapaszkodott Regazzoni Ensignjával az történt meg, ami minden versenyző rémálma: amikor a fékre lépett, eltörött a titánból készült fékpedálja, és a versenygép menthetetlenül csapódott a pályát szegélyező betonfalnak – Zunino ott parkoló, már korábban kiesett Brabhamjét is magával sodorva. Regazzoni lábai csúnyán összetörtek, de még az volt a kisebb baj. A becsapódáskor olyan súlyosan roncsolódott a gerince, hogy a szimpatikus, minden mókában benne lévő, focizó, táncoló, síelő svájci egész hátralévő életére tolószékbe kényszerült – igaz, ezt az új „életformáját” példamutató módon viseli, soha nem csüggedt, még a Párizs-Dakar versenyen is elindult egy számára átalakított kamionnal!
1981-ben a szezon első futama lett Long Beach, így természetesen még nagyobb figyelem irányult rá, no meg Riccardo Patrese első rajtkockájára, valamint az Arrowséra is – ami aztán nem is gyarapodott a csapat 2002-es megszűntéig!
1982-ben a legnagyobb szenzációt Niki Lauda visszatérése jelentette. Sokan csóválták a fejüket, hogy nem fog ebből kisülni semmi jó, csak a pénz motiválja, de már az idénynyitó Dél-Afrikai viadalon is 4. lett a McLaren-Forddal. Itt Andrea de Cesaris (Alfa Romeo) kaparintotta meg a pole-t (szintén első ízben), de Niki nem ismert kegyelmet ezen a napon – minden kétkedőnek megmutatta, hogy lakozik még tűz az „öregben” (33 éves volt…). Ezen a versenyen Mauro Forghieri egy olyan hátsó szárnyat vetett be, amely dupla széles volt, mint a szokásos, de az illetékesek engedték a rajthoz állást. Villeneuve sok kalamajka után végül 3. lett, de ez már csípte a szemét Ken Tyrrellnek, ő tiltakozott az újítás ellen, mire a FIA elvette a kanadai dobogós helyezését.
1983-ben aztán eljött a vég: az utolsó Long Beach-i futam. És ez sem akármilyen! A F-1 történetében máig rekord, hogy John Watson, aki 22.-ként indult, győzni tudott. Ez az év már masszívan a turbó és a szívómotorok csatája volt, és a mérleg nyelve egyértelműen a turbó felé billent ki. Ám a városi pályákon, a sok kanyar közepette nem tudták kihasználni plusz lőerőiket, a hűtésük nem volt olyan hatékony, mint másutt, ahol hosszú egyenesek vannak, és hullottak, mint a legyek. Watson és Lauda meg csak körözött körbe békésen, míg egyszer csak az élen nem találták magukat, úgy, hogy a kerékcserét beiktató Ferrari turbót vezető René Arnoux-t is elkalapálták! Ezen a versenyen szerzett pontot a volt motorkerékpáros világbajnok, Jonny Cecotto is egy Theodoréval.
Ez volt tehát Long Beach hattyúdala, élt 8 évet….
Közben azonban születtek már más utcai csatározások.
Például Las Vegas, ami mindössze két évet bírta: 1981-1982-ben. Más kérdés, hogy mindkét verseny a világbajnokság döntője lett, s mint ilyen szintén sporttörténeti viadalon. Az első felvonásban Piquet (Brabham), Reutemann (Williams) és Laffite (Ligier) kaparinthatta meg a végső győzelmet. Az argentin Reutemannról utóbb sokan azt vélelmezték, hogy „a lelke mélyén nem is akart világbajnok lenni”, ami eléggé fura, de lehet benne valami. Ugyanis Carlos meggyőző fölénnyel szerezte meg a pole-t, de a versenyben – voltaképp minden ok nélkül – egyre hátrébb csúszott, és végül érthetetlen módon csak 8.-ként ért célba. Mivel Laffite kiesett, Piquet-nek egy szerény 5. hely, azaz 2 pontocska elég volt, hogy első bajnoki címét hazavigye.
Egy évvel rá a Ceasar’s Palace Hotel parkolójában kialakított, mindenki által utált pályán John Watson (McLaren) és Keke Rosberg (Williams) között kellett döntés szülessen, ki legyen a tragikus balesetekkel, botrányokkal tarkított évad bajnoka. Rosberg volt könnyebb helyzetben, hiszen neki bármilyen helyezés elég volt az üdvösséghez, míg Watsonnak mindenképp nyernie kellett úgy, hogy a finn nem szerez pontot. Nos, ez nem is jött össze, mert Rosberg – mert Las Vegasban így lesz bajnok az ember – egy 5. hellyel bebiztosította a sikert, ráadásul hatalmas meglepetésre egy Tyrrell nyert, Michele Alboretóval volán mögött.
De Las Vegasból elég volt ennyi, Ecclestone-ék új helyszínek után néztek.
Így következett Detroit, melegcsákányváltással 1982-től (ebben az évben fordult elő egyébként az, hogy ez ország három F-1-es verseny rendezhetett: Long Beach, Detroit, Las Vegas – csak a baj az volt, hogy a össznézőszám nem érte el a monzait…). Az amerikai autógyárak fellegvárában 7 ízben vendégeskedett a F-1, de igazság szerint itt még annyi érdekesség vagy szenzáció sem történt, mint a többi helyszínen. 1983-ban itt is Alboreto-győzelem született, mi egyben az utolsó F-1-es Tyrrell-siker volt, és ekkor mondta Enzo Ferrari a híres mondatát: Ha Alboreto szabad lesz, nekem lesz egy versenyautóm a számára… Michele 1984-től lett Ferrari-pilóta, de azt senki sem gondolta volna, hogy Ferrarival csak eggyel több versenyt fog nyerni, mint Tyrrell-lel!
1984-ben Piquet nyert a McLarenek ellenében, majd egy év múlva Rosberg, aki 5 nagydíj-sikere közül négyet városi pályán ért el. Detroit utolsó három éve aztán teljes egészében Ayrton Sennáé volt, nyert a JPS-Lotusszal, a Camel-Lotusszal és a McLarennel egyaránt.
Aztán itt is bezárták a boltot.
De közben még meg kell az 1984-es Dallas Nagydíjról. Ami a botrányok botránya volt, nem véletlen, hogy a F-1 mezőnye fejvesztve menekült innen és vissza se tért soha. Pedig volt nagy felhajtás, a Nyugaton akkor vetített Dallas című szappanopera teljes szereplőgárdája ott vendégeskedett a futamon, sok híresség, színész tette tiszteletét. Csak közben 38 fokos hőség dúlt a betonrengetegben és a pálya aszfaltját tenyérnyi darabokban szaggatták fel a versenyautó széles gumijai… Tiszta Déva vára volt a pálya: amit éjjel újraaszfaltoztak, azt napközben szétautózták. Az utolsó éjjel valami egészen új eljárással, különlegesen gyorsan megkötő betonnal kísérleteztek, és az végül is megmentette a futamot. Ahol életében először Nigel Mansell szerezte meg a pole-t, vezetett is, de visszaesett és Rosberg, nagy utcai pálya specialista ezúttal sem hibázott és nyert – mellesleg az volt a Williams-Honda első sikere! Mansell azért még előadta a nagy show-t a végén: miután kifogyott a benzin a Lotusból, kiszállt, és a végletekig elcsigázva elkezdte tolni a járgányt a célvonal felé. Sikerült is az akció, úgyhogy az 1 pontot jelentő 6. helyre beérve öntudatlanul omolhatott a dallasi pálya tűzforró, és útból feltöredezett aszfaltjára…
Az utolsó próbálkozás Phoenixben volt. Az Arizonai sivatag közepén fekvő városban hasonló időjárás fogadta három éven át, 1989-1991 között a társaságot. Mi tagadás, itt is meg kell erőltetni az emlékezetet, hogy történt-e valami érdemleges ezeken a versenyeken, de azért csak történt! Először is: született három McLaren-győzelem, egy Prost, kettő Senna részéről. A legnagyobb mutatvány azonban mégis Jean Alesi nevéhez fűződik. Az 1990-as idénynyitó viadalon a francia fiú Tyrrell-lel versenyzett, és már a start után az élre állt. Ayrton Senna árnyékként követte, és leste, hol, mikor előzhet. Erre először a 33. körben szánta el magát, de Alesi nem adta könnyen a bőrét, ugyanazzal a svunggal visszaelőzte a nagy Sennát, aki bizony biztosan pislogott kettőt a sisakja alatt. Persze, azért volt ő Senna, hogy ez még egyszer ne fordulhasson vele elő, és egy körrel később már zárta a szöget előzéskor, és innentől simán nyerte a futamot.
Egy évvel később sokkal simább Senna-győzelem született, Alesi akkor már Ferrariban ült, amivel esélytelenebb volt, mint a Tyrrell-lel, és az az Aguri Suzuki lett a 6. egy Lolával, aki most a Super Aguri csapatot irányítja.
Így múlik el a világ dicsősége, vagy el se múlik, csak átalakul, mint az energia. Minden esetre az USÁ-ban a városi versenyek totális kudarca után 2000-ig nem volt nagydíj. Aztán megérkeztek Indianapolisba. Mint ezen a hétvégén is, immár hetedik alkalommal.