cikkek ::
A címvédés nem egyszerű dolog
2006. július
Fernando Alonso a legjobb úton van, hogy megvédje tavaly szerzett világbajnoki címét. Ami csak keveseknek sikerült a F-1-ben.
Ha végigszemléljük a sportág történetét, azt láthatjuk, hogy még a legnagyobb nevek között is akad jócskán, akik nenm tudták két egymás követő évben megismételni a bajnokságnyerést. Csak a leginkább szembe ötlő: Jack Brabham 1959/1960-as diadala után legközelebb Alain Prost volt képes ismétlésre 1985/1986-ban.
De nézzük az elejéről.
Az első világbajnok, dr. Giuseppe Farina voltaképp már 1950-ben is esélytelenebb volt, mint csapattársa, Fangio, de alatta ritkábban romlott el azt Alfa, mint az argentin esetében. 1952/1953-ban Alberto Ascari utolérhetetlen volt, ami annak volt köszönhető, hogy a bajnokságban voltaképp F2-es gépek indultak, és csak a Ferrarinak volt ilyen – de tény, hogy Ascari elképesztő sorozatot hozott össze, máig áll az a rekordja, ami 9 zsinórban megnyert nagydíjat jegyez.
Aztán viszont már tényleg Fangio jött. Ő a legjelesebb cimívédő, mert véghez tudta vinni azt, hogy minden egyes bajnokságát új és új csapattal érte el. 1954-ben még Maseratival kezdett, majd átnyergelt a Mercedesre. Itt maradt 1955 végéig, de a svábok visszavonultak az é végén, hát átment a Ferrarihoz. Kétségtelen, hogy 1956-os sikeréhez az is kellett, hogy márkatársa, Peter Collins kétszer is átadta számára a versenygépét (Monaco, Monza), mondván,ő még elég fiatal ahhoz, hogy majd később nyerjen – szegény 1958-ban meghalt a Nürburgringen. Fangio egy év után elvált Enzo Ferraritól, és visszament a konkurens olasz márkához, a Maseratihoz, és itt is nyert, méghozzá fölényesen.
A következő ismétlő Jack Brabham volt. A mokány ausztrál John Cooper forradalmian új, farmotoros gépével nyert 1959-ben és 1960-ban is, ugyanis két év kellett, mire a többiek felébredtek a sokkból, amit a hátulra szerelt motor jelentett. Enzo Ferrari eleinte még azt mondogatta, soha nem fog olyan autót építeni, amiben hátul lesz az erőforrás. Látván a Cooper sikereit, másképp döntött, és 1961-ben már a Ferrari volt a nyerő a híres cápaorrú géppel.
Jöttek egymás után az új világbajnokok, a nagy nevek, de valamiért két évtizeden át nem sikerült senkinek sem az ismétlés. Akik többször nyertek bajnokságot, azok is legalább egy év kihagyással tették.
Graham Hill először 1962-ben lett bajnok a BRM-mel, de nem kevesebbet, mint 6 évet kellett várjon a második sikerre, amikor is már Lotusszal, 1968-ban világelső. És ki tudja, így történik-e, ha annak az évnek az elején Jim Clark nem hal meg. Az a Clark, aki az 1960-as évek legnagyobbja volt, mégis csak kétszer lett világbajnok, 1963-ban és 1965-ben. Simán nyerhetett volna 1964-ben is, a mindent eldöntő Mexikói Nagydíjon is utcahosszal vezetett a többiek előtt, de lerobbant a Lotus alatt, így lett első Surtees.
Szintén egy skót, Jackie Stewart volt az újabb nemzedékben az, aki nem csupán egyszer hódította el a címét. De mintha csak „sormintát” írt volna, így következtek számára a sikerek: 1969, 1971, 1973, mindig egy év „lyukkal”. 1970-ben Jochen Rindt bizonyult nála jobbnak (aki Monzában meghalt), majd a Lotusnál Rindt utódja, Emerson Fittipaldi jött be a képbe és nyert 1972-ben. Fitti igazság szerint nyerhetett volna 1973-ban is, de az év második felében feltámadt csapattársa, Ronnie Peterson is, aki szintén elkezdte nyerni a versenyeket, és a főnök, Colin Chapman nem határozta meg, ki legyen a No.1. Ha úgy vesszük, kettejük csatája nyomán Stewart lett a nevető harmadik.
Fittipaldi meg is orrolt, átment a McLarenhez, ahol viszont rögvest bajnokságot nyert, tehát esetében is így néz ki a bajnoki évek sora: 1972, 1974 – egy év szünettel.
Ugyanígy történt Niki Lauda karrierjében, aki 1975 és 1977 között, két valódi bajnoki éve között nyerte volna a legnagyobbat 1976-ban, de az augusztusi, nürburgringi balesete miatt végül is vesztett James Hunt ellen, egyetlen ponttal!
Aztán jöttek az „egy éves” bajnokok: 1978 – Andretti, 1979 – Scheckter, 1980 – Jones. Piquet következett, aki előbb megint csak kihagyással lett kétszer bajnok 1981-ben, majd 1983-ban, közben, 1982-ben nem volt esélye sem, mivel a BMW turbó még eléggé gyermekcipőben járt. Nyert még 1987-ben is, de a következő évben átszerződött a Lotushoz, ahol labdába sem rúgott a McLaren-Hondákkal szemben.
Az 1980-as évektől aztán némiképp fordult a kocka vagy a jószerencse, vagy egyszerűen olyan pilóták léptek a színre, akikkel tényleg nem lehetett könnyen elbánni.
A fentebb már említett Prost 1981-től folyamatosan esélyes volt a bajnoki címre, és 1983-ban és 1984-ben az utolsó pillanatban csúszott le a végső elsőségről, már félő volt, hogy második Stirling Moss lesz belőle. De 1985-ben aztán nyert, és bár 1986-ban nem az ő McLaren-Porschéja volt a legjobb, a Williamsnél kakaskodó Mansell és Piquet ellenében győzni tudott. Érdekes, hogy 1988-ban is ő lett volna a bajnok az összes megszerzett pontjai szerint, ám a szabály az volt, hogy csak a 11 legjobb helyezés számít, ezért lett első Senna, különben Prost, aki aztán 1989-ban megint nyert, újból címvédő lehetett volna.
Ayrton Senna szerintem élete végéig abban a hitben élt, hogy az 1989-es bajnokságot Jean-Marie Balestre francia FIA-elnök vette el tőle, amikor kizáratta a Japán Nagydíjról, amit megnyert Prosstal való koccanása után. De utóbb 1990-ban és 1991-ben is győzedelmeskedett, bár mindkétszer nagy csatában, előbb a ferraris Prost, majd Mansell ellen.
Nigel Mansell, aki 1992-ben toronymagasan nyert egyetlen bajnoki címét játszi módon meg is védhette volna elsőségét 1993-ban, de összeveszett Frank Williasszel, és inkább elment az IndyCarba győzni, hagyta, hogy Alain Prost taroljon helyett.
Az utóbbi bő évtizedben Michael Schumachernek sikerült legtöbb az ismétlés. Előbb Benettonnal 1994/1995-ben, majd elképesztő sorozatot produkálva 2000/2001/2002/2003/2004-ben is világbajnok lett Ferrari színekben. Természetesen nem feledkezhetünk el Mika Häkkinek két elsőségéről sem, amik szintén egymás után következtek 1998-ban és 1999-ben, meglehetősen meggyőző módon.
És akkor most jön Alonso. Természetesen, az idei szezon fele még hátra van, és papíron „bármi” történhet. De ha valaki 8 futamból 5-öt megnyer, a lehetséges 80 pontból 74-et bekaszál, arról azért nehéz feltételzni azt, hogy kiereszti a gyeplőt a kezéből. A legnagyobb kérdés az lesz, hogy vajon jövőre, immár McLaren-pilótaként lesz esélye a címvédésre?
Ha végigszemléljük a sportág történetét, azt láthatjuk, hogy még a legnagyobb nevek között is akad jócskán, akik nenm tudták két egymás követő évben megismételni a bajnokságnyerést. Csak a leginkább szembe ötlő: Jack Brabham 1959/1960-as diadala után legközelebb Alain Prost volt képes ismétlésre 1985/1986-ban.
De nézzük az elejéről.
Az első világbajnok, dr. Giuseppe Farina voltaképp már 1950-ben is esélytelenebb volt, mint csapattársa, Fangio, de alatta ritkábban romlott el azt Alfa, mint az argentin esetében. 1952/1953-ban Alberto Ascari utolérhetetlen volt, ami annak volt köszönhető, hogy a bajnokságban voltaképp F2-es gépek indultak, és csak a Ferrarinak volt ilyen – de tény, hogy Ascari elképesztő sorozatot hozott össze, máig áll az a rekordja, ami 9 zsinórban megnyert nagydíjat jegyez.
Aztán viszont már tényleg Fangio jött. Ő a legjelesebb cimívédő, mert véghez tudta vinni azt, hogy minden egyes bajnokságát új és új csapattal érte el. 1954-ben még Maseratival kezdett, majd átnyergelt a Mercedesre. Itt maradt 1955 végéig, de a svábok visszavonultak az é végén, hát átment a Ferrarihoz. Kétségtelen, hogy 1956-os sikeréhez az is kellett, hogy márkatársa, Peter Collins kétszer is átadta számára a versenygépét (Monaco, Monza), mondván,ő még elég fiatal ahhoz, hogy majd később nyerjen – szegény 1958-ban meghalt a Nürburgringen. Fangio egy év után elvált Enzo Ferraritól, és visszament a konkurens olasz márkához, a Maseratihoz, és itt is nyert, méghozzá fölényesen.
A következő ismétlő Jack Brabham volt. A mokány ausztrál John Cooper forradalmian új, farmotoros gépével nyert 1959-ben és 1960-ban is, ugyanis két év kellett, mire a többiek felébredtek a sokkból, amit a hátulra szerelt motor jelentett. Enzo Ferrari eleinte még azt mondogatta, soha nem fog olyan autót építeni, amiben hátul lesz az erőforrás. Látván a Cooper sikereit, másképp döntött, és 1961-ben már a Ferrari volt a nyerő a híres cápaorrú géppel.
Jöttek egymás után az új világbajnokok, a nagy nevek, de valamiért két évtizeden át nem sikerült senkinek sem az ismétlés. Akik többször nyertek bajnokságot, azok is legalább egy év kihagyással tették.
Graham Hill először 1962-ben lett bajnok a BRM-mel, de nem kevesebbet, mint 6 évet kellett várjon a második sikerre, amikor is már Lotusszal, 1968-ban világelső. És ki tudja, így történik-e, ha annak az évnek az elején Jim Clark nem hal meg. Az a Clark, aki az 1960-as évek legnagyobbja volt, mégis csak kétszer lett világbajnok, 1963-ban és 1965-ben. Simán nyerhetett volna 1964-ben is, a mindent eldöntő Mexikói Nagydíjon is utcahosszal vezetett a többiek előtt, de lerobbant a Lotus alatt, így lett első Surtees.
Szintén egy skót, Jackie Stewart volt az újabb nemzedékben az, aki nem csupán egyszer hódította el a címét. De mintha csak „sormintát” írt volna, így következtek számára a sikerek: 1969, 1971, 1973, mindig egy év „lyukkal”. 1970-ben Jochen Rindt bizonyult nála jobbnak (aki Monzában meghalt), majd a Lotusnál Rindt utódja, Emerson Fittipaldi jött be a képbe és nyert 1972-ben. Fitti igazság szerint nyerhetett volna 1973-ban is, de az év második felében feltámadt csapattársa, Ronnie Peterson is, aki szintén elkezdte nyerni a versenyeket, és a főnök, Colin Chapman nem határozta meg, ki legyen a No.1. Ha úgy vesszük, kettejük csatája nyomán Stewart lett a nevető harmadik.
Fittipaldi meg is orrolt, átment a McLarenhez, ahol viszont rögvest bajnokságot nyert, tehát esetében is így néz ki a bajnoki évek sora: 1972, 1974 – egy év szünettel.
Ugyanígy történt Niki Lauda karrierjében, aki 1975 és 1977 között, két valódi bajnoki éve között nyerte volna a legnagyobbat 1976-ban, de az augusztusi, nürburgringi balesete miatt végül is vesztett James Hunt ellen, egyetlen ponttal!
Aztán jöttek az „egy éves” bajnokok: 1978 – Andretti, 1979 – Scheckter, 1980 – Jones. Piquet következett, aki előbb megint csak kihagyással lett kétszer bajnok 1981-ben, majd 1983-ban, közben, 1982-ben nem volt esélye sem, mivel a BMW turbó még eléggé gyermekcipőben járt. Nyert még 1987-ben is, de a következő évben átszerződött a Lotushoz, ahol labdába sem rúgott a McLaren-Hondákkal szemben.
Az 1980-as évektől aztán némiképp fordult a kocka vagy a jószerencse, vagy egyszerűen olyan pilóták léptek a színre, akikkel tényleg nem lehetett könnyen elbánni.
A fentebb már említett Prost 1981-től folyamatosan esélyes volt a bajnoki címre, és 1983-ban és 1984-ben az utolsó pillanatban csúszott le a végső elsőségről, már félő volt, hogy második Stirling Moss lesz belőle. De 1985-ben aztán nyert, és bár 1986-ban nem az ő McLaren-Porschéja volt a legjobb, a Williamsnél kakaskodó Mansell és Piquet ellenében győzni tudott. Érdekes, hogy 1988-ban is ő lett volna a bajnok az összes megszerzett pontjai szerint, ám a szabály az volt, hogy csak a 11 legjobb helyezés számít, ezért lett első Senna, különben Prost, aki aztán 1989-ban megint nyert, újból címvédő lehetett volna.
Ayrton Senna szerintem élete végéig abban a hitben élt, hogy az 1989-es bajnokságot Jean-Marie Balestre francia FIA-elnök vette el tőle, amikor kizáratta a Japán Nagydíjról, amit megnyert Prosstal való koccanása után. De utóbb 1990-ban és 1991-ben is győzedelmeskedett, bár mindkétszer nagy csatában, előbb a ferraris Prost, majd Mansell ellen.
Nigel Mansell, aki 1992-ben toronymagasan nyert egyetlen bajnoki címét játszi módon meg is védhette volna elsőségét 1993-ban, de összeveszett Frank Williasszel, és inkább elment az IndyCarba győzni, hagyta, hogy Alain Prost taroljon helyett.
Az utóbbi bő évtizedben Michael Schumachernek sikerült legtöbb az ismétlés. Előbb Benettonnal 1994/1995-ben, majd elképesztő sorozatot produkálva 2000/2001/2002/2003/2004-ben is világbajnok lett Ferrari színekben. Természetesen nem feledkezhetünk el Mika Häkkinek két elsőségéről sem, amik szintén egymás után következtek 1998-ban és 1999-ben, meglehetősen meggyőző módon.
És akkor most jön Alonso. Természetesen, az idei szezon fele még hátra van, és papíron „bármi” történhet. De ha valaki 8 futamból 5-öt megnyer, a lehetséges 80 pontból 74-et bekaszál, arról azért nehéz feltételzni azt, hogy kiereszti a gyeplőt a kezéből. A legnagyobb kérdés az lesz, hogy vajon jövőre, immár McLaren-pilótaként lesz esélye a címvédésre?
