cikkek ::
Hartmann László, a háború előtti bajnok
2006
A magyar autóversenyzés nemzetközi hírét Szisz Ferenc alapozta meg 1906-ban. Negyedszázaddal később jött Hartmann.
Kétségtelen, hogy sosem hemzsegtek magyar pilóták a nemzetközi autós porondon, ezért mindenkit meg kellett becsülni, aki odáig eljutott, hogy a kor legnagyobbjaival mérkőzhetett. Hartmann László ehhez a nagyon szűk klubhoz tartozik, el lehet mondani róla, hogy a két világháború között egyedül, és Szisz óta addig egyetlenként ért el sikereket európai versenyeken.
A magyar pilóta 1901. augusztus 17-én született (akár csak az első Magyar Nagydíj győztese, Nelson Piquet, csak ő 51 évvel később), budapesti volt. A tömzsi, örökké mosolygós, borzas Hartmannt általában mindenki szerette, amit jelez az is, hogy külöföldiek is becézték, az osztrákok és németek többnyire Láciként, míg az angolok és a franciák inkább Grocknak hívták, a korszak híres bohóca nyomán.
Az biztos, ezekben az időkben nem 3 évesen ültek be a fiúk gokartba, Hartmann is 30 felé járt már, amikor komolyan rászánta magát a versenyzésre. Hivatalosan 1928-ban kezdte pályafutását egy Hupmobile-lal, de igazából csak az 1930-as évtized első felében figyeltek fel rá, amikor előbb Bugattira, majd végül Maseratira váltott. Legelőször 1930-ban a Sváb-hegyi eb-futamon kapták fel az emberek a teljesítményére, ahol 2,3 literes, kompresszoros Bugatti T35B versenyautójával előbb 2. lett a hegyi versenyek királyának számító német Hans Stuck mögött, majd egy évvel később ugyanitt a 3. helyen végzett.
1932-ben a már akkor, építése után 5 évvel hírhedett Nürburgringen az 1500 cm3-s géposztályban ezüstérmet nyert, de csak a következő évben, Táton tette le igazán a névjegyét a szakemberek előtt, amikor 2300 cm3-s autójával az akkori időkben szenzációs nemzetközi rekordot állított fel 131,148 km/órás átlagsebességgel. Ugyanebben az évben a Monacói Nagydíjon nyolcadik lett, míg a Csehszlovák Nagydíjon egy hellyel előrébb végzett.
Itt álljunk meg egy pillanatra.
Ezek az eredmények tán nem tűnnek észveszejtően kiemelkedőnek, de tisztában kell lenni a helyzettel: Hartmann magánpilóta volt, a szó legszigorúbb értelmében. Ő finanszírozta saját magát, vette a versenygépeket és akkor még nem léteztek szponzorok! Ehhez képest ellenfelei, a nagy gyári csapatok, a Mercedes, az Auto Union, az Alfa Romeo és a Bugatti pilótái már akkor is rendelkeztek minden elképzelhető technikai háttérrel, és természetesen – főképp a náci Németorszgában – az anyagi forrás sem volt kétséges sosem. Feljegyzés van róla, hogy Hartmann a kezdetek kezdetén 1929. december 7-én vásárolta gróf Zichy Tivadartól a Bugatti 35 B-t, ami egyébként ma is üzemképes, és egy malmöi magángyűjtemény féltve őrzött darabja. De versenyzett sokat később beszerzett Maseratijával is, amit mindig piros-fehér-zöld színre festett. Megfordult a dél-afrikai Fokvárostól a svédországi Rämen-tó jég borította versenypályájáig, győzött a kolozsvári Felek-hegyi versenyen, ahol a közönség lelkesen megéljenezte. Elnyerte a leggyorsabb magyar versenyzőnek kijáró Delmar Walter serleget, Horthy Miklós kormányzó a Signum Laudisszal tüntette ki.
Pontosan 70 évvel ezelőtt benevezett a fent említett Rämen-tavon rendezett téli jégversenyre, amit 1936. február 23-án futották. Hartmann épphogy megérkezett a starthoz, mivel útközben három napot veszített a mély hó fogságában a Rügen szigetén, és szinte azonnal stratolnia kellett. Sajnos, megfelelő felszerelés – szöges gumi, fagytűrő olaj – nélkül volt kénytelen versenyezni, ezért a kilátástalan küzdelmet a 2. körben feladta. Júniusban, mint az a www.origoauto.hu-n is megemlékeztünk róla, részt vett az első Magyar Nagydíjon, ahol ugyan 7 kör hátránnyal, de mégis csak befejezte a futamot, a 7. helyen a győztes Nuvolari mögött.
Utolsó szezonjában, tehát 1937-ben összesen 10 versenyen állt rajthoz Európa-szerte, de a nagydíjakon továbbra sem tudta felvenni a harcot Caraccioláékkal. Ám így is elért egy szép sikert, a Freiburgi Hegyiversenyen győzni tudott. Utolsó az évi versenyén, a szeptember végén rendezett, a csehszlovákiai Masaryk pályán tartott viadalon – már mondani sem kellene – 7.-ként ért célba.
És utána már csak a tragédiáról számolhattak be a hazai lapok. Az 1938-as versenyévad Hartmann László számára 1938. május 15-én, az akkor olasz fennhatóság alatti Libiában, a Tripolisz melletti Mellaha gyűrűn kezdődött – és végződött. A világ akkori második leggyorsabb, pálmákkal és homokkal szegélyezett pályáján, a 13. körben, a porfelhőben kocsijába belefutott az Alfa Romeo 312-sel versenyző Nino Farina, a későbbi első Forma-1-es világbajnok. A jogi doktorként is inkább a száguldást választó olasz könnyebb sérülésekkel megúszta, azonban a karambolban felboruló és autójából kizuhanó Hartmann László másnap reggelre meghalt. A holttestét repülőgéppel szállították haza, a rákoskeresztúri temetőben alussza örök álmát.
A hungaroringi főépületen van ugyan egy emléktáblája, de talán ennél még többet is megérdemelne. Ha Szisz Ferenc esetében felvetődik, hogy a pálya egyik kanyarját róla nevezzék el, valószínű, hogy Hartmann László is mélte lenne rá!
Kétségtelen, hogy sosem hemzsegtek magyar pilóták a nemzetközi autós porondon, ezért mindenkit meg kellett becsülni, aki odáig eljutott, hogy a kor legnagyobbjaival mérkőzhetett. Hartmann László ehhez a nagyon szűk klubhoz tartozik, el lehet mondani róla, hogy a két világháború között egyedül, és Szisz óta addig egyetlenként ért el sikereket európai versenyeken.
A magyar pilóta 1901. augusztus 17-én született (akár csak az első Magyar Nagydíj győztese, Nelson Piquet, csak ő 51 évvel később), budapesti volt. A tömzsi, örökké mosolygós, borzas Hartmannt általában mindenki szerette, amit jelez az is, hogy külöföldiek is becézték, az osztrákok és németek többnyire Láciként, míg az angolok és a franciák inkább Grocknak hívták, a korszak híres bohóca nyomán.
Az biztos, ezekben az időkben nem 3 évesen ültek be a fiúk gokartba, Hartmann is 30 felé járt már, amikor komolyan rászánta magát a versenyzésre. Hivatalosan 1928-ban kezdte pályafutását egy Hupmobile-lal, de igazából csak az 1930-as évtized első felében figyeltek fel rá, amikor előbb Bugattira, majd végül Maseratira váltott. Legelőször 1930-ban a Sváb-hegyi eb-futamon kapták fel az emberek a teljesítményére, ahol 2,3 literes, kompresszoros Bugatti T35B versenyautójával előbb 2. lett a hegyi versenyek királyának számító német Hans Stuck mögött, majd egy évvel később ugyanitt a 3. helyen végzett.
1932-ben a már akkor, építése után 5 évvel hírhedett Nürburgringen az 1500 cm3-s géposztályban ezüstérmet nyert, de csak a következő évben, Táton tette le igazán a névjegyét a szakemberek előtt, amikor 2300 cm3-s autójával az akkori időkben szenzációs nemzetközi rekordot állított fel 131,148 km/órás átlagsebességgel. Ugyanebben az évben a Monacói Nagydíjon nyolcadik lett, míg a Csehszlovák Nagydíjon egy hellyel előrébb végzett.
Itt álljunk meg egy pillanatra.
Ezek az eredmények tán nem tűnnek észveszejtően kiemelkedőnek, de tisztában kell lenni a helyzettel: Hartmann magánpilóta volt, a szó legszigorúbb értelmében. Ő finanszírozta saját magát, vette a versenygépeket és akkor még nem léteztek szponzorok! Ehhez képest ellenfelei, a nagy gyári csapatok, a Mercedes, az Auto Union, az Alfa Romeo és a Bugatti pilótái már akkor is rendelkeztek minden elképzelhető technikai háttérrel, és természetesen – főképp a náci Németorszgában – az anyagi forrás sem volt kétséges sosem. Feljegyzés van róla, hogy Hartmann a kezdetek kezdetén 1929. december 7-én vásárolta gróf Zichy Tivadartól a Bugatti 35 B-t, ami egyébként ma is üzemképes, és egy malmöi magángyűjtemény féltve őrzött darabja. De versenyzett sokat később beszerzett Maseratijával is, amit mindig piros-fehér-zöld színre festett. Megfordult a dél-afrikai Fokvárostól a svédországi Rämen-tó jég borította versenypályájáig, győzött a kolozsvári Felek-hegyi versenyen, ahol a közönség lelkesen megéljenezte. Elnyerte a leggyorsabb magyar versenyzőnek kijáró Delmar Walter serleget, Horthy Miklós kormányzó a Signum Laudisszal tüntette ki.
Pontosan 70 évvel ezelőtt benevezett a fent említett Rämen-tavon rendezett téli jégversenyre, amit 1936. február 23-án futották. Hartmann épphogy megérkezett a starthoz, mivel útközben három napot veszített a mély hó fogságában a Rügen szigetén, és szinte azonnal stratolnia kellett. Sajnos, megfelelő felszerelés – szöges gumi, fagytűrő olaj – nélkül volt kénytelen versenyezni, ezért a kilátástalan küzdelmet a 2. körben feladta. Júniusban, mint az a www.origoauto.hu-n is megemlékeztünk róla, részt vett az első Magyar Nagydíjon, ahol ugyan 7 kör hátránnyal, de mégis csak befejezte a futamot, a 7. helyen a győztes Nuvolari mögött.
Utolsó szezonjában, tehát 1937-ben összesen 10 versenyen állt rajthoz Európa-szerte, de a nagydíjakon továbbra sem tudta felvenni a harcot Caraccioláékkal. Ám így is elért egy szép sikert, a Freiburgi Hegyiversenyen győzni tudott. Utolsó az évi versenyén, a szeptember végén rendezett, a csehszlovákiai Masaryk pályán tartott viadalon – már mondani sem kellene – 7.-ként ért célba.
És utána már csak a tragédiáról számolhattak be a hazai lapok. Az 1938-as versenyévad Hartmann László számára 1938. május 15-én, az akkor olasz fennhatóság alatti Libiában, a Tripolisz melletti Mellaha gyűrűn kezdődött – és végződött. A világ akkori második leggyorsabb, pálmákkal és homokkal szegélyezett pályáján, a 13. körben, a porfelhőben kocsijába belefutott az Alfa Romeo 312-sel versenyző Nino Farina, a későbbi első Forma-1-es világbajnok. A jogi doktorként is inkább a száguldást választó olasz könnyebb sérülésekkel megúszta, azonban a karambolban felboruló és autójából kizuhanó Hartmann László másnap reggelre meghalt. A holttestét repülőgéppel szállították haza, a rákoskeresztúri temetőben alussza örök álmát.
A hungaroringi főépületen van ugyan egy emléktáblája, de talán ennél még többet is megérdemelne. Ha Szisz Ferenc esetében felvetődik, hogy a pálya egyik kanyarját róla nevezzék el, valószínű, hogy Hartmann László is mélte lenne rá!
