Pécsi íróprogram

Múlt és jelen
Rezidenseink
Művek
mehes.karoly@meheskaroly.hu
A honlapon megjelenő szövegek és képek szerzői jogi védettség alatt állnak.
cikkek ::


Egy skót, aki nem fukarkodott a sikerekkel

2006

Jackie Stewart, ma 67 évesen az egyik legidősebb élő Forma-1 világbajnok. De még mindig érdemes odafigyelni minden szavára.

Stewartnál csak Brabham, Phil Hill és John Surtees korosabb, már ami a még ma is élő F-1-es bajnokokat illeti, s bár mindegyik úriemberrel nagy élmény szót váltani, ha fel-feltűnnek a versenypályák mentén, igazából Stewart az, aki mindig meglepetéssel is tud szolgálni. És Stewartban egy dolog különösképp megnyerő: mivel mint az élete során mindent, tökéletesen óhajt elvégezni, a beszélgetőpartnerre szánt idővel és energiával sem fukarkodik. Persze, ez már lehet nála afféle idősebb kori hóbort is, mert magyar újságíró körökben elevenen él az a legenda, ami szerint Almásy Tibor, az első magyar F-1-es könyv szerzője még az 1970-es években találkozott Londonban Stewarttal, akiről akkoriban már tudni lehetett, az interjúért is gázsit, magyarán pénzt kért. Almásy próbálta magyarázni a helyzetét, elmondta, hogy ő egy szegény, a vasfüggöny mögül érkezett zsurnaliszta, tegyen vele kivételt. – Csak három szó lenne az egész… - mondta, jelezvén, hogy nem kér lehetetlent. A bajnok mosolyogós válasza: - I am Jackie Stewart. – És felemelte négy ujját, jelezvén, hogy már túl is teljesítette a kérést, négy szavas interjút adott…
Szerencsére a magyar sajtó munkatársai emlékezhetnek ennél sokkal bőbeszédűbb Stewartra is. Amikor 1997-1999 között saját F-1-es csapatát igazgatta, a Magyar Nagydíjak alkalmával az istálló a Forddal együtt adott egy vacsorát, valamelyik kellemes környezetben fekvő, lehetőleg kerthelyiséggel rendelkező étteremben. Ahol ugyan megjelentek a pilóták is, de ők aztán hamar nyugovóra tértek, ám nem úgy Jackie és Paul Stewart. A háromszoros bajnok, aki sose szakadt el a F-1-től, máig megmaradt éles szemű, elemző és megfontoltan ítélkező szakembernek – egyébként a gyorsaság mellett mint pilótát is ezek a fenti erények jellemezték és tették naggyá. Az utolsó évben, amikor csapatigazgatóként érkezett Budapestre, a nyár közepén állt a bál a Forma-1-ben: Michael Schumacher lábát törte, a második számú Ferrari-ember, Eddie Irvine hirtelenjében nyert két futamot és Mika Häkkinene, akinek amúgy utcahosszal kellett volna vezetnie a bajnokságot, ott állt gondok közepette. A vacsora közben megragadtuk az alkalmat, hogy kifaggassuk: ő vajon miképp vélekedik a bajnokság főszereplőiről. És Sir Jackie nem volt rest, megtette, amire kértük. Tán nem túl profán, de azt biztos, hogy a kiselőadás, amit tartott Häkkinen, Irvine, illetve a baleset miatt kiesett Schumacher képességeiről, karakteréről, megállta volna a helyét a Mindentudás Egyetemén is, már ha lenne ott Forma-1-gyel foglalkozó fejezet. És skót létére is tökéletes angol úriember, úgy mondta el a rosszat is egy-egy pilótáról, hogy abban semmi sértő nem volt, mégis kiválóan lehetett érezni, hogy mi van mögötte.
Ám ha ezt nézzük, ezen olyan sok csodálkoznivaló nincs is. Akkor Sir Jackie épp 60 éves volt, és már 35 évet húzott le az autósport csúcsán. Amikor ő kezdett, 1965-ben egy BRM-mel (az éves szerződése 4000 angol fontról szólt), az angol nemzedék legjelesebbjei tündököltek, Graham Hill, Jim Clark, John Surtees, de ott volt a mezőnyben a kétszeres bajnok Jack Brabham, a jövendő bajnok Hulme és Rindt. Amikor meg 1973 végén, Francois Cevert halálos balesete miatt a tervezettnél egy futammal korábban a szögre akasztotta a híres, a skót kockás mintával díszített sisakját, a rajtrácson Fittipaldi, Peterson, Lauda állt a társaságában, de versenyzett már Andretti, Hunt, Scheckter is. Kétségtelen Stewart pályája nem volt nagyon hosszú: még egy évtized sem, egészen pontosan 99 verseny. Ebből kellett gazdálkodjon, így nyert 3 bajnoki címet és 27 futamot, ami a maga idejében hatalmas rekord volt. Ám Stewart nagysága épp ezzel egészül ki: tudta, mikor kell abbahagyni. Kétségtelenül, ő volt az, akit nemzedékében a legjobban megviselt a társak halála, amiből Stewart jelenléte alatt bőven kijutott a sportágnak. Meghalt: Clark, Siffert, Rindt, McLaren, Courage, Williamson, Rodriguez. Ő maga legnagyobb balesetét az 1966-os Belga Nagydíjon szenvedte el, vállát és a bordáit törte, ráadásul alig tudták kiszedni a roncsból.
- Huszonöt percig be voltam nyomorodva a kocsiba. Graham Hill és Bob Bondurant feszegették szét körülöttem a karosszériát, úgy, hogy egy néző adott nekik mindenféle szerszámkulcsot az autójában tárolt ládából. Amikor elindultak velem a kórházba, a sofőr kétszer is eltévedt…
Stewart felépülése után, nem csodálható módon a F-1-es biztonság élharcosa lett. Tevékenysége egyrészt az autók és a pilóták életét védő szerkezetek kialakítására irányult, de ugyanilyen fontosnak tartotta a pályák biztonsági rendszerének kifejlesztését, a megfelelő pályaőri személyzet képzését.
Személyesen vett részt biztonsági övek, sisakok tesztjein, majd a tűzbiztos kezeslábasok kipróbálásában. Híres akciója volt, amikor a pilóták közül egyedüliként volt rá hajlandó, hogy a Nomex cég által kifejlesztett azbesztruhát élesben tesztelje, és hagyta, hogy – mint ahogy az akkoriban egy F-1-futamon, sajnos, nem ritkán előfordult – szó szerint felgyújtsák.
Stewart a F-1-ben a BRM-mel kezdett, első évében már versenyt nyert (Monza), de érdekes módon a sikeres debütálás után majd’ fél évtizedet kellett várnia, hogy a világbajnoki címet megkaparintsa. Sőt, a BRM-et is el kellett hagynia ehhez, első bajnokságát a Matrával szerezte meg, de akkor már elképesztő fölénnyel, 63 pontot gyűjtött Jacky Ickx 37-jével szemben. Aztán 1971-ben és 1973-ban már felfedezőjével, Ken Tyrrell-lel együtt diadalmaskodott (1971-ben ráadásul úgy, hogy gyomorfekélye miatt több futamot is kellett hagyjon). Ezekben az években alakult ki közte a detroiti Ford gyár között a hosszú évtizedeken át tartó gyümölcsöző együttműködés.
Ez Stewartnak 34 éves korában elhatározott visszavonulása után is sok pénzt és sok feladatot is jelentett. Egyrészt a Ford számított rá a stratégiai döntések meghozatalakor, az autók kifejlesztésében és persze nem utolsó sorban a reklámnál, hiszen egy Jackie Stewart, hiába, hogy jöttek az új sztárok, továbbra is hosszú ideig közönségkedvenc és elismert tekintély maradt. Különböző amerikai tévétársaság számára kommentátorkodást is vállalt, az 1970-es évekből egy sereg olyan felvétel maradt fenn, ahol Stewart, jellegzetes skót kockás sildes sapkájában, kezében mikrofonnal már a dobogón elkezdi faggatni a győztest a történtekről – egy vele való interjút biztos senki sem utasított vissza, mint ahogy ő is bizonyára tudta, mit kell egy-egy győzelem megkérdezni az érintettől.
A kísértés, hogy pilótaként visszatérjen a F-1-ben folyamatosan ott lebegett körülötte. Abból nem is csinált titkot, hogy atyai jó barátja, Ken Tyrrell autóit szinte mindig kipróbálta, és megtette a maga megjegyzéseit a konstrukcióval kapcsolatban. 1978-ban aztán beült Teddy Meyer kérésére egy McLarenbe is, de a donningtoni körözgetésnek végül is nem lett szerződés a vége (hála istennek, emlékezve rá, hogy az 1978/1979-es évek a McLaren-történelem fekete lapjai közé számítanak).
De azért a sorsát nem kerülhette el. Mármint a visszatérést. A nagy eseményre 1997-ben került sor, amikor – kell-e mondani? – a Ford támogatásával a rajtrácsra felállhatott a pompás, fehér színű, skót kockás szalaggal díszített versenygép, és a csapatigazgatót úgy hívták: Jackie Stewart. Illetve, az istállót közösen igazgatta fiával, Paullal, de akkor is mindenki Jackie Stewart csapataként tartotta számon. Mindössze három évet versenyeztek végig, de így is volt néhány figyelemre méltó eredményük. Ilyen volt mindjárt az elején Rubens Barrichello pompás 2. helye az eső áztatta 1997-es Monacói Nagydíjon, és a végén, mintegy csattanóként Johnny Herbert győzelme a szintén esős nürburgringi viadalon. Frank Williams, korábban fogadott rá, hogy Stewart sose fog nyerni, de ha mégis, akkor skót kockás nadrágot ölt. Nos, ez be is következett, és Jackie és Paul boldogan pózolt a kockás nadrágban vigyorgó Frank tolószéke mellett guggolva.
Azok után, hogy a Jaguar felvásárolta a Stewartot, az alapító tanácsadói minőségben még sokszor feltűnt a versenyeken, ami természetesen megszűnt 2004 végén azzal, hogy a Jaguár is tovább adta a csapatot a Red Bullnak. De Stewart talált magának új feladatot, amikor elvállalta a Brit Autóversenyző Klub elnökségét, ahonnan idén májusban köszönt le. Itt se tétlenkedett, és meg is kellett vívnia a maga harcait – még hozzá nem mással, mint Bernie Ecclestone-nal, aki éveken át a silverstone-i pálya alkalmasságát kérdőjelezte meg, azzal fenyegetve a Klubot, hogy elveszi tőlük a futamot. Stewart volt az, aki a sarkára állt, és jelentős korszerűsítéseket eszközölve bebizonyította Mr. E-nek, hogy Silverstone méltó a 21. században a Home of the British Motorsport kitüntető címre.
Ha belegondolunk abba, hogy John Young Stewart fiatalon nem is autóversenyző akart lenni, hanem agyaggalamb lövő, akkor még inkább hatalmas teljesítménynek tűnik, amit Stewart elért a Forma-1-ben. És ő volt az első pilóta, aki sportsikerei mellett alapjaiban képes volt befolyásolni a sportág fejlődését, történetét. Hozzáállása, (ön)fegyelme elütött a korában megszokottól, az, hogy nem ivott, nem cigarettázott, hanem helyette edzett, csak valamikor az 1970-es évek végétől jött „divatba” – méltó utódja e téren Niki Lauda, majd Ayrton Senna lettek.
És azt, hogy Stewart milyen bölcs is volt, tőle származó kedvenc mondásom is bizonyítja:
- Ahhoz, hogy elsőként érj a célba, először célba kell érned.
Ez pofonegyszerűen hangzik, no meg blikkfangosan, de érdekes módon mind a mai napig nem tudták megtanulni az utódok.
Már csak ezért (is) lehet állítani, hogy Jackie Stewart valami örökérvényűt tette le az asztalra.