Ma lenne 70 éves az az ember, akiről mindenki, aki ismerte, azt állítja: ő volt az autóversenyző eleven szobra. Végtelenül gyors, tökéletesen precíz és pontos, és ezzel együtt csöndes, már-már visszahúzódó. Amikor 32 évesen meghalt, Chris Amon könnyeivel küszködve csak ennyit mondott:
- Ha ez megtörténhetett Jimmyvel, akkor miben reménykedhetünk mi, többiek?

Jim Clark pontosan 70 évvel ezelőtt, 1936. március 4-én született a skóciai Kilmanyben. Hat éves volt, amikor a szüleivel egy farmra költözött. Ez a környezet és életforma örökre meghatározta a világhoz való viszonyát. Bár a Forma-1 már az 1960-as években is csillogás és a hírnév világát jelentette, Clark bajnokként is sokszor hangoztatta, hogy ő csak egy vidéki „parasztgyerek”, aki itt, a szeles skót lapályon érzi magát a legjobban, és amikor csak tehette, hazatért a birkák mellé, legfeljebb vadászgatott kicsit. Szüleivel teázott, nővérével sétálgatott, és bár modell Sally Stokes személyében hosszú évekig állandó barátnője is volt, sose nősült meg. Mint mondogatta: addig, amíg vissza nem vonul, nem akar családot alapítani...
A farmergyerek minden munkát, amit rábíztak végtelen odaadással és precízitással végzett, ahogy ezt szigorú atyja megkövetelte tőle. Sokan ennek a mindig rajta lévő megfelelési kényszernek tudták be azt is, hogy a végtelenül sikeres és győzedelmes Clark mintha állandóan szorongott volna, aminek a legjellemzőbb jele volt, hogy örökké tövig rágta a körmét... Egyszer, amikor rászóltak emiatt, így vágott vissza:
– Mért, mások cigiznek, én körmöt rágok. Ez ilyen egyszerű.
De mint utóbb kiderült, a világbajnok élete nem is volt olyan egyszerű...
Clark sikerei, bár a maguk idejében világra szólóak voltak, mára kevés maradt meg belőlük dokumentumszerűen, hiszen az 1960.-as években a televízió még Angliában sem közvetítette a versenyeket, nem hogy élőben, de máshogy sem. Az első teljes F-1-es szezon, amire a BBC szerződést kötött, 1971-ben volt – amikor Clark már három éve halott volt.
Tehát a statisztikákból lehet kibogarászni a főbb adatokat – amit cikkünk végén szokás szerint meg is teszünk. De itt és most, a nagy bajnok 70. születésnapján próbáljuk meg felidézni a kortársak visszaemlékezései alapján, hogy ki volt ez Jim Clark? Akit egyébként a magyar olvasók is szinte az első F-1-es sztárok között ismerhettek meg, hiszen Almásy Tibor „Autóversenyzők, versenyautók”, című először 1975.-ben megjelent könyvében (ami tán az első magyar F-1-es kötet volt – és maradt hosszú ideig) személyes élményei alapján bővel mesél a skót bajnok életéről és haláláról.
Clark egyedülálló módon minden egyes Forma-1-es versenyét Lotusszal futotta, minden győzelmét és kudarcát Colin Chapman csapatában érte el. Jócskán több akadt a sikerből, elvégre ő volt az, aki legutolsó 1. helyével – amit egyébként utolsó F-1-es versenyén ért el –, megdöntötte a már akkor is félistenként tisztelt Juan Manuel Fangio rekordját, a 24 nagydíj-győzelmet – neki az 1968-as dél-afrikai diadallal 25 elsősége lett. Ezt majd további 5 évvel később Jackie Stewart szárnyalja túl, az a Stewart, aki harminc év elteltével is így vélekedik Clarkról:
– Abszolút a legnagyobb volt az én szememben. Merem állítani, ha Jimmy életben marad, lehet, hogy belőlem sose lesz világbajnok, annyival jobb volt mindenkinél, nálam is.
Minden visszaemlékező megkülönbözteti az autóversenyző Clarktól a magáembert. Mintha a kettő nem is ismerte volna egymást, csak egy testben lakoztak. Egyik legjobb skóciai barátja, Pat Mennem sok időt töltött vele együtt, és jól ismerte a „titokzatos” Jim Clarkot.
– Míg mondjuk Graham Hill volt a Forma-1 élő nagykövete, hihetetlenül népszerű és olyasvalaki, aki élvezte is ezt a népszerűséget, Jimmy, amikor kiszállt a Lotus üléséből, legszívesebben elbújdosott volna. Nem szerette, hogy folyton lóg rajta valaki, a hátát lapogatja, a kezét szorongatja. Nem érezte magát sztárnak csak azért, mert tette, amihez értett. A legjellemzőbb az volt, mennyire fel tudott oldódni otthon, Skóciában. Egyszer elkísértem a helyi piacra. Találkoztunk egy sereg régi ismerősével, akikkel beültünk ebédelni. Ott ült velük a Forma-1 világbajnoka, és egy szó sem esett az autóversenyzésről, csak arról, hogy mit csinálnak a birkák, milyen a termés. És Jimmy jól érezte magát, egy percig sem hiányzott neki, hogy az előző vagy a következő futamról kérdezgessék.
Mennem azt se titkolta, hogy Clark életének ez a kettőssége néha már-már depressziót idézett elő a pilótánál, és ilyenkor néha a pohár fenekére nézett.
Ám mindez egy percig sem látszott meg rajta versenyzés közben. Sőt, vannak, akik vissza tudnak emlékezni a vidám, joviális Clarkra is, mint például szerelője Dave Sims:
– Rouen-ben történt, hogy a nap végén leültünk sörözni, de sajnos az lett a vége, hogy a Lotus-szerelők és a Brabham-szerelők kicsit összeverekedtek. Kiszállt a rendőrség is, és bizony néhány hőbörgőt szépen bevittek az örsre éjszakára. Nem tudom, ki volt az, aki Clarkot értesítette, minden esetre hajnalban megjelent a jardon, és „kiszabadított” valamennyiünket. Röhögött az egészen, és volt benne annyi cinkosság, hogy Colinnak egy szóval sem említette a fennforgást, szerintem nem is tudott róla soha.
A legtöbben azonban azt a Clarkot idézik fel a legszívesebben és a legnagyobb tisztelet hangján, aki zöld színű Lotusa kormánya mögött szinte legyőzhetetlen volt az 1960.-as évek derekán. És amikor átment az USÁ-ba, egyszerűen szóhoz sem engedte jutni az amerikaiakat, hiszen első nekifutásra simán megnyerte a híres Indy 500-at 1965.-ben. Ő az egyetlen szereplő az autósport történetében, akinek sikerült, hogy egy évben legyen F-1 világbajnok és Indy-győztes.
– Számomra nem volt probléma, hogy csak második számú pilóta voltam Jimmy mögött – vallotta meg Trevor Taylor, aki 1961-1964 között Clark csapattársaként versenyzett. – Nagyon nagy ember volt. Velem sosem éreztette, hogy ki a jobb, ki a nagyobb. Sosem beszélt a győzelmeiről, a sikereiről. Elképesztően szerény volt.
Lehet mondani: volt mire szerénynek lennie, még akkor is, ha sok kortársa szinte betegesnek tartotta Clark visszahúzódó magatartását.
Sims, a szerelő anekdóták mellett tud mesélni róla mást is.
– Valami hihetetlen érzéke volt hozzá, hogy megállapítsa, mi a rossz az autóval, mit kellene állítani, megnézni. Ha valamiről azt mondta, hogy ezzel gond van, az úgy is volt. Egyszerűen tudta.
Azon máig megy a vita, hogy meg lehet állapítani, ki volt minden idők legnagyobb autóversenyzője. Valószínűleg nem, mert nincs is értelme – olyan ez, mint Bachot mérnénk Bartókhoz, vagy Leonardót Van Gogh-hoz. Bár az autóversenyzés története nem vetekszik még a művészettörténet távlataival, a sport életében bekövetkezett változások egy fél évszázadon belül is elképesztőek voltak. Az biztos, hogy amikor – így: többes számban – a legjobbakról beszélünk, Clarkot nem lehet kihagyni a legjobb 10-ből, de talán legjobb 5-ből sem. Egy korszakot jelöl, egy emberként: Fangio, Clark, Stewart, Prost, Senna – és máris megvan az 5 név, és máris rettenetesen igazságtalanok voltunk Ascarival, Moss-szal, Rindttel, Fittipaldival, Laudával, Schumacherrel – felesleges is sorolni.
Amit Clarkról mindenki elmond, hogy ennél a skót fiatalembernél az autóversenyzés olyan volt, annyira természetes, mint ahogy a levegőt vette. Szintén a volt csapattárs, Taylor fogalmazta meg:
– Ilyennek született. Ez volt ő. Ott van Graham Hill, egy remek pilóta, de mit kellett neki dolgozni a sikerért. Brusztolni. Clark meg...
Stewart hozzáfűznivalója mindehhez:
– Utánozhatatlan vezetési képességei és ami még jellemzőbb: stílusa volt. És hallatlan szerencséje is azzal, hogy egymásra találtak Colin Chapmannel, aki valóban egy eleven zseni volt. Ketten együtt egyszerűen olyan távlatokat adtak a Forma-1-nak akkor, hogy tényleg nem lehetett nyomukban maradni.
Ezért is volt mindenki számára elemi sokk, amikor 1968. április 7.-én délután, illetve este meghallotta: Clark halott.
Aznap eredetileg egy Brands Hatch-i sportkocsiversenyen kellett volna induljon, a BOAC 500-on, egy gyári Forddal, de Colin Chapman akkor kötötte meg a F-1-et szintén forradalmasító reklámszerződését a Gold Leaf cigarettamárkával. A projektben a Forma-2-es versenyek is benne voltak, és Chapman szerette volna, ha az évadnyitó hockenheimi futamon a legjobb pilótájával áll rajthoz az új, fehér-piros-arany színekben pompázó autóval. És a legjobb pilótája Clark volt...
A kora áprilisi idő kegyetlen hideg volt, párás, nedves. Clark nem volt jó kedvében, az autó sem úgy muzsikált, ahogy megszokta. Reggel, a hotelban viccesen azt mondta Derek Bellnek, aki szintén az indulók között volt:
– Ha majd lekörözni készülsz, félrehúzódom...
Bell csak mosolygott megilletődötten: lekörözni Jim Clarkot? Pont ő?
A futam 5. körében a 8. helyen hajtott, amikor a célegyenes utáni kanyarban eltűnt a hockenheimi pályát körülvevő sűrű fák között. Sose tért vissza többé.
A baleset okát illetően több teória is szárnyra kapott. A legvadabb arról szólt, hogy egy kislány szaladt át előtte a pályán, őt kerülte ki... Beszélték, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül lefulladt a Lotus motorja. Aztán, mivel a jobb hátsó gumin egy elég nagy vágásszerű hibát találtak, a defekt is szóba jöhetett.
Még egyszer Taylor, aki nagyjából ugyanazt mondta, mint a fent idézett Chris Amon:
– Ültünk a lakókocsiban, amikor valaki bejött a halálhírrel. Rögvest az gondoltam: ez nagyon rossz vicc. Aztán jött a még rémesebb ráismerés – most mi lesz? Velünk? Nélküle?
Clark halála óta eltelt majdnem 40 év. Új hősök, új sztárok jöttek, meg is haltak közülük jó néhányan. Ahogy mondani szokás, az élet ment tovább.
De ma, 70. születésnapján egészen biztosan felrémlik sokakban szerte a világon, hogy itt járt közöttünk valaha Jim Clark, akiről máig úgy tartják: a legnagyobbak egyike volt.