cikkek ::
Amikor a vörös Ferrarik – kékek, zöldek, sárgák voltak
2005
Enzo Ferrari 1929.-ben alapított csapatával kapcsolatban elsőre mindenkinek az ugrik be: ezek az autók pirosak (vörösek, tűzpirosak, vérvörösek – lehet még cifrázni). A történelmi háttér közkeletű: az autóversenyzés kezdetekor, a 20. század elején az akkori hivatalosságok úgy döntöttek, hogy az egyértelmű megkülönböztethetőség kedvéért egyes országok különböző színnel reprezentáljanak a pályákon. Olaszországé lett a piros, amely színhez Ferrari mindig is makacsul ragaszkodott. De mint látni fogjuk, akadtak azért kivételek.
Azt gyorsan le kell szögezni: azok a Ferrarik, amiket az anyacég, tehát a modenia, majd maranellói székhelyű Scuderia Ferrari nevezett egy versenyre, mindig piros színűek voltak. A nem-pirosak mindig valamely magán istálló által megvásárolt, vagy számukra ilyen-olyan okok miatt kikölcsönzött versenygépek voltak.
Vandervell zöld Ferrarijai
Az első ilyen akció egy brit milliomos nevéhez fűződik. Anthony Vendervellről van szó, aki egy akkor roppant modernek számító, „Thin Wall” (azaz vékony falú) eljárást dolgozott a motorblokk öntésével kapcsolatosan, ami által komoly mértékben lehetett növelni a fordulatszámot. Vandervell e találmánya révén került kapcsolatba a Ferrari céggel, és Giacomo Colombo motortervező az egyik legelső V12-es Ferrari-motor megalkotásakor fel is használta a „Thin Wall”-megoldást.
Ferrari nagyra értékelhette az angol úr közreműködését, mert nem csupán eladott a számára egy 125-ös modellt, hanem abba is belement, hogy Vandervell a pirossal szemben a britek zöld színére festesse át az autót, amin utóbb még némi reklám is szerepelt, hiszen a motorháztetőn fehér betűkkel ott díszelgett: „Thin Wall Special” (a Királyi Autómobil Klub ezt kifejezetten helytelenítette is!). A kocsit már az 1949.-es (tehát még nem világbajnoki futamnak számító) Brit Nagydíjon Reginald Parnell kormányozta, ám az olyannyira kezelhetetlennek bizonyult, hogy konok angol visszaküldte Maranellóba, hogy építsék át! Viszont 1950.-ben, immár bajnoki futamokon, nem szerepeltek rosszul a zöld Ferrarik, hiszen a Francia Nagydíjon, Reimsban Peter Whitehead 3. lett.
Az utolsó „Thin Wall”-Ferrarit Maranellóból 1952.-ben szállították, ám időközben megromlott Enzo és Vandervell kapcsolata, olyannyira, hogy utóbb a Vanwall autókat gyártó Vandervell egyetlen és leghőbb vágya az volt, hogy képes legyen legyőzni az olaszokat, ami 1957-58.-ban számos alkalommal sikerült is neki.
Hawthorn Ferrarija is zöld volt – de csak egyszer!
Mike Hawthorn 1952.-ben olyan jól szerepelt első Forma-1-es évében (azon az 5 versenyen, amin egy Cooperral elindult), hogy Enzo Ferrari a következő szezonra meghívta első világbajnokságot nyert csapatába.
Amire kevesen számítottak: az angol sajtó irgalmatlan hecckampányt indított az akkor mindössze 24 éves Hawthorn ellen, egyenesen hazaárulással vádolván. Mi több, még a brit parlament alsóháza is foglalkozott az ügyével, mivel felmerült, hogy a langeléta versenyző Olaszországba való szerződésével ki akar bújni a katonai szolgálat alól. Ezért történt, hogy egy kicsit leszereljék a berzenkedőket, Ferrari – nem tudni kinek a tanácsára – beleegyezett, hogy Hawthorn az évadnyitó, a távolság miatt nem túl szem előtt lévő Argentin Nagydíjon egy olyan Ferrari 500-assal álljon rajthoz, amit a hagyományos brit sötétzöldre festettek át, amivel aztán 4.-ként ért célba.
Kék Ferrarik a láthatáron
A kékre festett Ferrarik hátterében természetesen franciák vannak. És érdekes módon, szinte kizárólag magánzók. Ami annyit tesz, hogy megvásároltak egy-egy gépet, és azt átfestve, gyári háttér nélkül, saját szerelőgárda alkalmazásával használták. Ilyen volt Raymond Sommeré is, aki 1950.-ben, immár 44 évesen, de Enzóval való régi ismeretsége révén a bajnoki nyitév monacói és svájci versenyén egy világoskék színű Ferrari 125-össel száguldott, sőt, Monacóban 4. lett.
1952-54. között egy-egy verseny erejéig Maurice Trintignant, Robert Manzon és Louis Rosier, aki Manzonnal együtt saját istállója, az Écurie Rosier színeiben birtokolta a Ferrarikat – más kérdés, hogy Rosier még pontot sem szerzett efféle „maszek Ferrarisként”, ellenben Manzon az 1954.-es Francia Nagydíjon 3. lett a kék Ferrarival.
Piros Ferrari, de fehér beütéssel: Svájcból
Az Écurie Espadon 1951-53. között 16 futamon indított különböző típusú Ferrarikat (500-ast, 212-est, 166-ost) számos pilótájukkal, Rudolf Fischerrel, Peter Hirttel, Rudolf Schöllerrel, Hans Stuckkal, Kurt Adolffal és Max de Terrával. A legnagyobb sikert Fischer érte el, aki az 1952-es Svájci Nagydíjon 2. lett Taruffi mögött, és ez volt egyben az istálló csúcsteljesítménye is. És az egyik legmagasabb rajtszám is az Espadon történetéhez kapcsolódik: az 1952-es Német Nagydíjon Fischer a 117-es volt..., de a versenyben 3. lett!
Ami a felfestést illeti, svájc nemzeti színei, a piros és fehér (kereszt) nem különböznek túl markánsan az olaszok tiszta pirosától. Ez esetben a másságot az autó orrán végigfutó széles fehér csík jelentette, de nem volt áthúzva, hogy a zászlóból ismert kereszt alakot megjelenítse.
Ha sárga, akkor Belgium
Az Écurie National de Belgique, illetve a Écurie Francorchamps 1952. és 1962. között, főképp a Belga Nagydíjak alkalmával vetett be Ferrarikat, amiket a belga nemzeti versenyautó-színre, azaz kanári sárgára lakkoztak át. André Pilette az 1956-os spai futamon egy sárga Lancia-Ferrari D50-essel indult, amiben az az érdekes, hogy a szintén csak ezen a versenyen szereplő Paul Frére (újságíró és versenyző) egy piros Ferrarit kapott a keze közé, és azzal lett 2. a szintén Ferrarival nyerő Peter Collins mögött.
A kor legnagyobb belga versenyzője Olivier Gendebien volt, aki főképp Le Mans-ban ért el kimagaló sikereket, a (piros) Ferrarival, és talán ezért, vagyis „szolgálatainak” jutalmaként kapta, hogy az 1958-as és az 1961-es Belga Nagydíjon is egy-egy sárga (előbb egy Dino 246-os, majd egy cápaorrú 156-ossal) Ferrarival indulhatott. Ez utóbbi viadalon az első sorból rajtolt és végül 4. lett.
Rajta kívűl Willy „Vad” Mairesse, szintén belga pilóta részesült még e kegyben, ő az 1960-as Belga Nagydíjon szerepelt egy sárga Dino 246-ossal, aminek az orrán még a belga zászló színei is szerepeltek, csíkokban.
Amerikai álom kék-fehér kivitelben
Enzo Ferrari legjobb kliensei közé tartoztak mindig is az amerikai vevők. Ebben óriási szerepe volt előre tolt helyőrségének, Luigi Chinettinek, aki versenyzőből avanzsált márkaképviselővé, de természetesen sose tudott teljesen elszakadni a sporttól.
A Forma-1-ben főszerepet csak 1964.-ben kapott, de előbb szólni kell róla, hogy korábban is indult egy Ferrari amerikai színekben. Az első név Philip Hillé, aki 1959.-ben, a legelső USA Nagydíjon már ferrarisként lépett a hazai közönség elé, de nem piros autóban ült, hanem sötétkék-fehérben, vagyis az amerikai színeket viselő gépben. Ennek meglehetősen prózai oka volt: az USA-béli rendezőknek maguk felé hajlott a keze, és magasabb rajtpénzt kaptak a hazai pilóták, mint a többiek.
De ennél sokkal súlyosabb volt, ami 1964.-ben történt. Enzo Ferrari megharagudott az Olasz Autóklubra, mivel az támogatta a Nemzetközi Autósportszövetség, még az 1957-es, számos halálos áldozatot követelő Mille Miglia-verseny után hozott szankcióinak továbbélését. Ez többek között arról szólt, hogy Ferrari nem gyárthat többet, mint évi 10 darabot a legjobb sportkocsijából, a 250LM-ből. A Commendatore ismételten kérte, hogy töröljék a tiltást, de vesztére megjelent a gyárban egy bizottság, amelynek tagjai 37, különböző munkafázisban lévő 250LM-gépet találtak. Bekeményített tehát a FIA, de még inkább Ferrari, aki dühében megint azzal fenyegetőzött, hogy visszavonul a versenysporttól. Igen ám, de pilótájának, John Surteesnek komoly esélye volt még a bajnoki cím megszerzésére, már amennyiben elindul az USA és a Mexikói Nagydíjon. Ekkor jött be a képbe Chinetti, aki a North American Racing Team (NART) működtetőjeként el tudta intézni, hogy a teljes Ferrari istálló a NART égisze alatt álljon rajthoz. Ennek persze ára volt: le kellett vetni a szép piros gúnyát, és átpingálni Surtees, Rodriguez és Bandini autóját kék-fehérre. Egy pici engedményt tettek: a kocsik oldalán, amúgy meglehetősen nagy méretben az ágaskodó ló ott díszeleghetett. És mit ád ég, megérte az akció: Surtees két 2. helyével (meg azzal, hogy Bandini Mexikóban kilökte Graham Hillt) megnyerte a bajnokságot!
Azóta, vagyis több mint 40 éve nem volt változás a Ferrarik színében. Más kérdés, hogy az 1960.-as években rendre különböző csíkok virított az autókon, de mint Chris Amon nemrégiben egy interjúban megadta a felvilágosítást, ezek főképp arra voltak jók, hogy mivel még kézi időmérés folyt, és a verseny állását is papíron vezették, a csíkozás könnyebbséget jelentett az amúgy egyforma Ferrarik felismerésében.
Aztán volt még két érdekes Ferrari-jelenés: 1976.-ban Giancarlo Martini a Race of Champions és a Tourist Trophy viadalon egy 312T autót vezetett: az első futamon a magas légbeömlő tetején fekete csík futott végig, míg a második alkalommal az amúgy fehér légbeszívó már teljes egészében fekete volt.
És hát mindannyian jól emlékszünk még a 2001.-es Olasz Nagydíjra, ahol a New York-i ikertornyok elleni támadás után Schumacher és Barrichello Ferrari a hirdetésektől megszabadítva, fekete orr-résszel futott.
Szóval, nem minden piros, ami Ferrari. Nekem egy évvel ezelőtt Maranellóban elmesélték, hogy egy arab herceg a menyasszonyának rózsaszínű Ferrarit rendelt – az pedig annyira ronda volt, hogy amint elkészült, letakarták egy ponyvával, hogy ne is lássák, amíg el nem szállítják...
Azt gyorsan le kell szögezni: azok a Ferrarik, amiket az anyacég, tehát a modenia, majd maranellói székhelyű Scuderia Ferrari nevezett egy versenyre, mindig piros színűek voltak. A nem-pirosak mindig valamely magán istálló által megvásárolt, vagy számukra ilyen-olyan okok miatt kikölcsönzött versenygépek voltak.
Vandervell zöld Ferrarijai
Az első ilyen akció egy brit milliomos nevéhez fűződik. Anthony Vendervellről van szó, aki egy akkor roppant modernek számító, „Thin Wall” (azaz vékony falú) eljárást dolgozott a motorblokk öntésével kapcsolatosan, ami által komoly mértékben lehetett növelni a fordulatszámot. Vandervell e találmánya révén került kapcsolatba a Ferrari céggel, és Giacomo Colombo motortervező az egyik legelső V12-es Ferrari-motor megalkotásakor fel is használta a „Thin Wall”-megoldást.
Ferrari nagyra értékelhette az angol úr közreműködését, mert nem csupán eladott a számára egy 125-ös modellt, hanem abba is belement, hogy Vandervell a pirossal szemben a britek zöld színére festesse át az autót, amin utóbb még némi reklám is szerepelt, hiszen a motorháztetőn fehér betűkkel ott díszelgett: „Thin Wall Special” (a Királyi Autómobil Klub ezt kifejezetten helytelenítette is!). A kocsit már az 1949.-es (tehát még nem világbajnoki futamnak számító) Brit Nagydíjon Reginald Parnell kormányozta, ám az olyannyira kezelhetetlennek bizonyult, hogy konok angol visszaküldte Maranellóba, hogy építsék át! Viszont 1950.-ben, immár bajnoki futamokon, nem szerepeltek rosszul a zöld Ferrarik, hiszen a Francia Nagydíjon, Reimsban Peter Whitehead 3. lett.
Az utolsó „Thin Wall”-Ferrarit Maranellóból 1952.-ben szállították, ám időközben megromlott Enzo és Vandervell kapcsolata, olyannyira, hogy utóbb a Vanwall autókat gyártó Vandervell egyetlen és leghőbb vágya az volt, hogy képes legyen legyőzni az olaszokat, ami 1957-58.-ban számos alkalommal sikerült is neki.
Hawthorn Ferrarija is zöld volt – de csak egyszer!
Mike Hawthorn 1952.-ben olyan jól szerepelt első Forma-1-es évében (azon az 5 versenyen, amin egy Cooperral elindult), hogy Enzo Ferrari a következő szezonra meghívta első világbajnokságot nyert csapatába.
Amire kevesen számítottak: az angol sajtó irgalmatlan hecckampányt indított az akkor mindössze 24 éves Hawthorn ellen, egyenesen hazaárulással vádolván. Mi több, még a brit parlament alsóháza is foglalkozott az ügyével, mivel felmerült, hogy a langeléta versenyző Olaszországba való szerződésével ki akar bújni a katonai szolgálat alól. Ezért történt, hogy egy kicsit leszereljék a berzenkedőket, Ferrari – nem tudni kinek a tanácsára – beleegyezett, hogy Hawthorn az évadnyitó, a távolság miatt nem túl szem előtt lévő Argentin Nagydíjon egy olyan Ferrari 500-assal álljon rajthoz, amit a hagyományos brit sötétzöldre festettek át, amivel aztán 4.-ként ért célba.
Kék Ferrarik a láthatáron
A kékre festett Ferrarik hátterében természetesen franciák vannak. És érdekes módon, szinte kizárólag magánzók. Ami annyit tesz, hogy megvásároltak egy-egy gépet, és azt átfestve, gyári háttér nélkül, saját szerelőgárda alkalmazásával használták. Ilyen volt Raymond Sommeré is, aki 1950.-ben, immár 44 évesen, de Enzóval való régi ismeretsége révén a bajnoki nyitév monacói és svájci versenyén egy világoskék színű Ferrari 125-össel száguldott, sőt, Monacóban 4. lett.
1952-54. között egy-egy verseny erejéig Maurice Trintignant, Robert Manzon és Louis Rosier, aki Manzonnal együtt saját istállója, az Écurie Rosier színeiben birtokolta a Ferrarikat – más kérdés, hogy Rosier még pontot sem szerzett efféle „maszek Ferrarisként”, ellenben Manzon az 1954.-es Francia Nagydíjon 3. lett a kék Ferrarival.
Piros Ferrari, de fehér beütéssel: Svájcból
Az Écurie Espadon 1951-53. között 16 futamon indított különböző típusú Ferrarikat (500-ast, 212-est, 166-ost) számos pilótájukkal, Rudolf Fischerrel, Peter Hirttel, Rudolf Schöllerrel, Hans Stuckkal, Kurt Adolffal és Max de Terrával. A legnagyobb sikert Fischer érte el, aki az 1952-es Svájci Nagydíjon 2. lett Taruffi mögött, és ez volt egyben az istálló csúcsteljesítménye is. És az egyik legmagasabb rajtszám is az Espadon történetéhez kapcsolódik: az 1952-es Német Nagydíjon Fischer a 117-es volt..., de a versenyben 3. lett!
Ami a felfestést illeti, svájc nemzeti színei, a piros és fehér (kereszt) nem különböznek túl markánsan az olaszok tiszta pirosától. Ez esetben a másságot az autó orrán végigfutó széles fehér csík jelentette, de nem volt áthúzva, hogy a zászlóból ismert kereszt alakot megjelenítse.
Ha sárga, akkor Belgium
Az Écurie National de Belgique, illetve a Écurie Francorchamps 1952. és 1962. között, főképp a Belga Nagydíjak alkalmával vetett be Ferrarikat, amiket a belga nemzeti versenyautó-színre, azaz kanári sárgára lakkoztak át. André Pilette az 1956-os spai futamon egy sárga Lancia-Ferrari D50-essel indult, amiben az az érdekes, hogy a szintén csak ezen a versenyen szereplő Paul Frére (újságíró és versenyző) egy piros Ferrarit kapott a keze közé, és azzal lett 2. a szintén Ferrarival nyerő Peter Collins mögött.
A kor legnagyobb belga versenyzője Olivier Gendebien volt, aki főképp Le Mans-ban ért el kimagaló sikereket, a (piros) Ferrarival, és talán ezért, vagyis „szolgálatainak” jutalmaként kapta, hogy az 1958-as és az 1961-es Belga Nagydíjon is egy-egy sárga (előbb egy Dino 246-os, majd egy cápaorrú 156-ossal) Ferrarival indulhatott. Ez utóbbi viadalon az első sorból rajtolt és végül 4. lett.
Rajta kívűl Willy „Vad” Mairesse, szintén belga pilóta részesült még e kegyben, ő az 1960-as Belga Nagydíjon szerepelt egy sárga Dino 246-ossal, aminek az orrán még a belga zászló színei is szerepeltek, csíkokban.
Amerikai álom kék-fehér kivitelben
Enzo Ferrari legjobb kliensei közé tartoztak mindig is az amerikai vevők. Ebben óriási szerepe volt előre tolt helyőrségének, Luigi Chinettinek, aki versenyzőből avanzsált márkaképviselővé, de természetesen sose tudott teljesen elszakadni a sporttól.
A Forma-1-ben főszerepet csak 1964.-ben kapott, de előbb szólni kell róla, hogy korábban is indult egy Ferrari amerikai színekben. Az első név Philip Hillé, aki 1959.-ben, a legelső USA Nagydíjon már ferrarisként lépett a hazai közönség elé, de nem piros autóban ült, hanem sötétkék-fehérben, vagyis az amerikai színeket viselő gépben. Ennek meglehetősen prózai oka volt: az USA-béli rendezőknek maguk felé hajlott a keze, és magasabb rajtpénzt kaptak a hazai pilóták, mint a többiek.
De ennél sokkal súlyosabb volt, ami 1964.-ben történt. Enzo Ferrari megharagudott az Olasz Autóklubra, mivel az támogatta a Nemzetközi Autósportszövetség, még az 1957-es, számos halálos áldozatot követelő Mille Miglia-verseny után hozott szankcióinak továbbélését. Ez többek között arról szólt, hogy Ferrari nem gyárthat többet, mint évi 10 darabot a legjobb sportkocsijából, a 250LM-ből. A Commendatore ismételten kérte, hogy töröljék a tiltást, de vesztére megjelent a gyárban egy bizottság, amelynek tagjai 37, különböző munkafázisban lévő 250LM-gépet találtak. Bekeményített tehát a FIA, de még inkább Ferrari, aki dühében megint azzal fenyegetőzött, hogy visszavonul a versenysporttól. Igen ám, de pilótájának, John Surteesnek komoly esélye volt még a bajnoki cím megszerzésére, már amennyiben elindul az USA és a Mexikói Nagydíjon. Ekkor jött be a képbe Chinetti, aki a North American Racing Team (NART) működtetőjeként el tudta intézni, hogy a teljes Ferrari istálló a NART égisze alatt álljon rajthoz. Ennek persze ára volt: le kellett vetni a szép piros gúnyát, és átpingálni Surtees, Rodriguez és Bandini autóját kék-fehérre. Egy pici engedményt tettek: a kocsik oldalán, amúgy meglehetősen nagy méretben az ágaskodó ló ott díszeleghetett. És mit ád ég, megérte az akció: Surtees két 2. helyével (meg azzal, hogy Bandini Mexikóban kilökte Graham Hillt) megnyerte a bajnokságot!
Azóta, vagyis több mint 40 éve nem volt változás a Ferrarik színében. Más kérdés, hogy az 1960.-as években rendre különböző csíkok virított az autókon, de mint Chris Amon nemrégiben egy interjúban megadta a felvilágosítást, ezek főképp arra voltak jók, hogy mivel még kézi időmérés folyt, és a verseny állását is papíron vezették, a csíkozás könnyebbséget jelentett az amúgy egyforma Ferrarik felismerésében.
Aztán volt még két érdekes Ferrari-jelenés: 1976.-ban Giancarlo Martini a Race of Champions és a Tourist Trophy viadalon egy 312T autót vezetett: az első futamon a magas légbeömlő tetején fekete csík futott végig, míg a második alkalommal az amúgy fehér légbeszívó már teljes egészében fekete volt.
És hát mindannyian jól emlékszünk még a 2001.-es Olasz Nagydíjra, ahol a New York-i ikertornyok elleni támadás után Schumacher és Barrichello Ferrari a hirdetésektől megszabadítva, fekete orr-résszel futott.
Szóval, nem minden piros, ami Ferrari. Nekem egy évvel ezelőtt Maranellóban elmesélték, hogy egy arab herceg a menyasszonyának rózsaszínű Ferrarit rendelt – az pedig annyira ronda volt, hogy amint elkészült, letakarták egy ponyvával, hogy ne is lássák, amíg el nem szállítják...
