Ó, egy árnyékos pad, oda lezöttyenek, míg elnyalom az egy gombóc fagyit. Nem is döglesztő meleg miatt, hanem hogy teljen az idő, fél kettőig még tíz perc van vissza, kibírhatatlanul sok idő.
A padon egy férfi ült, szürke nadrágban, fehér ingben, mellette kis autóstáska. Odatelepedtem a másik karfa mellé, nyaltam a tiramisut. Óhatatlanul is odapislantottam a férfira, ahogy meg-megmozdult. Régi Poljot órát viselt a bal csuklóján, erlkoszolódött szövetszíjjal. Onnan már nem volt nehéz észrevenni, hogy a karján, a könyökhajlatban kis géz darab látható, ragtapasz alatt. Nyilván vérvétel helye. Aztán, ahogy moccant, a szemem is cikázott: a másik kezén is, az alkarján, ott is volt valami kötés, véraláfutás.
Mintha sóhajtott volna, aztán megához szorította az autóstáskát.
Az arcát nem is láttam ennek az embernek. Amikor felállt, köszönt. Azt mondta, Az isten áldja.

– Elmondom én, aranyos, hogyan is megy ez. A Terussal voltunk először vízágy-bemutatón Zalakaroson. Nem vízágyú, először én is úgy értettem, hanem vízágy. Mert jó a gerincre, meg mit tudom én, mire. A körzetis doktornő, az Esztike is mondta, hogy Annus néni, ne sajnálja magától a jót, megérdemli. Így is van. Akkor kaptunk rá az ilyen bemutatósdira. A Jolit is bevettük, hébe-hóba jön Margit is. Szólunk egymásnak, mint régen a riadólánckor. Hallottad, hallottad? Ott volt az az edénykészlet, ami magától főz, vagy micsoda. Meg az a svéd csodamatrac, aki olyanon alszik, mintha újjászületne. Az unokám erre mondaná, hogy tökkirály. Megy a körtelefon az öreglányoknak: megyünk? Siófokra? Naná, mikor járok én Siófokon? A Joli mondja, volt ott üdülni '79-ben. Hát jó, de akkor még nem volt svéd matrac, ugye.
Utazunk, nézzük a tájat; elolvadt a hó; nézd csak, itt vannak a gólyák; szépen nől a búza... Ott meg, ahová visznek, mindig kedvesen fogadnak, de tényleg. Van pogácsa, néha minyon, üdítő. Igaz, sokat beszélnek, de én az ilyesmin úgyis csak elalszom, a Barátok köztön is, szégyen ide vagy oda. De a végén még szatyrot is osztanak. Kaptam már... mutatom! Tessék: késkészlet, kicsit lötyög a nyelük, aztán elemes miniventillátor, de most már nem jó, ez meg ilyen... na, nem tudom, mi a neve, lehet dobálni és akkor repül.
Úgyhogy elmegyünk, ha felférünk a buszra. Mert van, hogy nem mindenkinek jut hely. De az élet már csak ilyen, ezt igazán megszokhattuk. Majd a jövő héten. A várakozás is lehet boldogító.

Azt, hogy – nevezzük egyelőre így: – a „világ végén”, Lettországben létezik egy Ventspils nevű városka, és azon belül is egy Nemzetközi Író és Fordító Ház, nem kizárt, hogy az országban rajtam kívül nem is tudja más. A három éve megnyílt intézményben eddig mintegy 220 író és fordító vendégeskedett – megérkezésemig magyar még nem volt köztük.

Ieva Balode, a házat napi szinten működtető négy „főnéni” egyike a felelős a nemzetközi kapcsolatokért, ami a nyitás óta elképesztő mértékben kiterebélyesedett. Ő mesélt a nem is olyan régi időkre visszamenő kezdetekről.
- Az ötlet tán 2003-ban vetődött fel, hogy a svéd Visby mintájára nálunk is kellene egy efféle centrum, ne oda járjanak a lett írók. Tudni kell hozzá, hogy akkoriban a lett gazdaság nagyon prosperált, szinte mindenre volt pénz. Ez esetben is, a kulturális minisztérium, a helyi önkormányzat és a Lett Irodalmi Központ egykettőre összedobták a szükséges anyagiakat. Ventspils maga ragaszkodott hozzá, hogy itt legyen az intézmény, felajánlották a korábbi városházát a főtéren, ami időközben volt már tűzoltó-laktanyától fodrászatig sok minden. 2005 őszén nekiláttak az átépítésnek, és 2006. június 30-án már meg is nyitottunk, méghozzá ösztöndíjasokkal, mert mint iroda, már áprilistól tevékenykedtünk, sőt, létezett a honlapunk is. Az első időszakban, megmondom őszintén, szinte csak lett írót fogadtunk, de aztán egyszerre nagyon beindult a gépezet, elkezdtek befutni a jelentkezések Törökországtól egészen Alaszkáig. A dologban az a jó, hogy eléggé frissek, gyorsak vagyunk. Minden elektronikusan működik, egy-egy jelentkezésre szinte aznap tudunk válaszolni, és az 5 fős bíráló bizottság igen-jét vagy nem-jét is hírül adjuk két héten belül.
A ventspilsi ház egy időben 7 vendéget tud fogadni, ugyanis 7 elsőrangúan berendezett, mindennel felszerelt szoba áll itt rendelkezésre, ahol mindent összevetve a szűk három év alatt már 200 irodalmárt tudtak fogadni. Sőt, az első két esztendőben itt járt szerzőktől az év elején már egy antológiát is kiadtak, amit kétévente szeretnének megismételni, és ugyanígy tervezik kiosztani a Ventspilsi Irodalmi Díjat, szintén azok között az írók-fordítók között, akik itt alkottak, majd ebből a munkájukból kötetet jelentettek meg.
Más kérdés, hogy lesz-e minderre majd pénz. Mert a gazdasági válság Lettországot különösen keményen érintette.
- A kezdeti időszak valóságos Kánaánnak tűnik a mai helyzethez képest – vágott egy grimaszt Ieva. – Még tavaly is kaptunk külön pénzt az EU-tól, és az Északi Országok Kulturális Minisztériumainak Szövetségétől. Sajnos, mint oly sok esetben, ezek a pénzek az alapkiadásokra, tehát a rezsire nem fordíthatóak. Márpedig a lett állam már most negyedével megkurtította a büdzsénket, és olyan vészharangok is vannak, hogy további 40 százalék elvonás esedékes. Ha ez bekövetkezik, akkor valószínű, hogy időlegesen, a fűtés szempontjából legkeményebb téli hónapokban be kell zárjunk. De hátha még sem!
Bizony, jó lenne, ha mégsem, mert itt egészen pompás élet folyik.
Pompás, de legalább annyira furcsa is. Ül a házban, hét külön szobában hét író. Magányában, laptopjával, mind dolgozik. Erre vágytak, már mióta, hogy senki se háborgassa őket, hogy reggel, amikor felkelnek, ne kelljen autóba-buszra-vonatra ülni, ne kelljen bemenni semmiféle munkahelyre, hanem az ágyból jóformán rögvest odaülhessenek a billentyűk elé, és elkezdhessék írni, amit megálmodtak.
Ülnek ugyanabban a házban, és ki-ki ír csehül, németül, lettül, törökül, svédül és magyarul. Nagy eséllyel egyiküknek sem lesz alkalma-lehetősége olvasni azt, ami tőle tíz, tizenöt méterre, a másik szobában születik; mint ahogy ők heten korábban sem hallottak egymásról soha, nem tudtak egymás alanyi és írói létezéséről.
Ám néhány nap elteltével már ismerik a kollégák keresztnevét, nagyjából mindenki elárulta, épp min dolgozik. Vers-e, amit ír, avagy próza. Ha nem ír, hanem fordít, akkor milyen nyelvről milyenre. És pontosan mit is? Kitől? Aha…
Kérdések hangzanak el: És ismered azt az írót, hogy… Felemlegetődik egy-egy szerző, akit az írókolléga tisztel, szeret. Mesélne róla, de így nehéz. Mint ahogy az egész nemzetközi irodalmi élet nehéz. Annyi név és még több könyv. De épp azért jó ez az egész, hogy vannak ilyen házak, mint a ventspilsi: legalább ez a hét ember, Európa minden szegletéből, emlékezni fog a másik hatra. És ha bármikor, mégis, mert van ilyen, kezébe kerül egy számára érthető nyelvű szöveg, ami fölött / alatt egy Ventspilsből ismerős név áll, akkor biztos, hogy legalább beleolvas. És már megérte.
Reggel csönd van. Azt, hogy ki mikor is kell, hány órakor áll neki a billentyűk gyepálásának, titok fedi. Egy biztos, két, meglehetősen jól behatárolható időpontban gyűlnek össze a közös konyhában és ebédlőben az írók: az első a késő délelőtt, a másik a koraeste.
Fél tizenegy tájban papucsban, melegítőben érkeznek azok, akik a szobából kászálódnak elő, és felöltözve és kissé vacogva, akik már a piacról térnek haza. Jelentik, hogy ma megint itt van a tejes, aki faluról jön. Aztán felfedezi valaki az alagsori halboltot, friss lazac kapható, ami egészen más, mint a fagyasztott, mert abból sütéskor elpárolog a víz és ezért száraz lesz, de a friss nem.
És ilyenkor kiderül az is, ki mire ment eddig íróilag. Aki hajnali hat órától írt, az már egyszer el is fáradt; aki most kelt, még egy kávét engedélyez magának, és iszkol dolgozni, de hozzáteszi, hogy éjjel kettőig fent volt ám. Esetleg férfiasan (nőiesen) bevallja, hogy csak internetezett, és voltaképp szomorú, mert momentán semmi kedve sincs írni. Mosolygós bólogatás erre a válasz innen is, onnan is, elvégre nincs olyan vendég, aki ne tudná milyen az, „nem tudni írni”, még itt a végtelen lehetőségek házában is megesik; sőt, itt eshet meg igazán.
Este nagyjából ugyanez zajlik le, de már alkonyati színezettel, még akkor is, ha errefelé, a messzi északon már-már fehérek az éjszakák. Egy teljes fejezettel haladtam előre; írtam öt oldalt, kihúztam kettőt, még ez is három, nálam ez nagy szó!; haladok, lassacskán, de haladok…; a könyvemmel nem tudtam foglalkozni, de szültem egy verset – efféle bejelentések, beszámolók hangzanak el. És közben rotyog egy kis cukkini-pörkölt, készül a rebarbara-pite, kinyitunk egy üveg argentin bort, mert ez volt akcióban a Rimi áruházban, és röpke közvélemény-kutatás zajlik arra nézve, ki óhajt vacsora után szaunázni.
És aztán megint csönd van, nagy-nagy csönd. A hét szobában a hét író hatalmas tetteket hajt végre.
Suat Baran törökországi kurd, az iráni határ közelében fekvő Van városából származik, de egyetemista kora óta Isztambulban él, és imádja a metropoliszt, állítja, hogy most, három hét után a város minden ízében hiányzik már neki: a zaja, a közlekedése, még a koszossága is. Suat a görög nyelvet tette magáévá, és abból fordít:
- Törökországban temérdek görögországi könyvet adnak ki, nem csak szépirodalmat, hanem népszerű tudományos és történelmi műveket egyaránt – magyarázza, hogy miképp is éri meg görög fordítónak lenni, elvégre egy-egy évfolyamon 20-22 diák végez görög szakon. Az is igaz, hogy Törökországban él egy görög kisebbség is, de amúgy a két nép mindig is nagyon odafigyelt egymásra, kultúrájuk meg ezer szállal fonódott össze az évszázadok során. Suat Ventspilsben is egy ezt dokumentáló kötetet fordított:
- A könyv történelmi mű, a Kréta szigeti rabszolgaságot mutatja be az ottomán birodalom időszakában. Roppant érdekes, sokat tanultam belőle. De ami vicces, hogy tán pont ennek a témának a hatására elkezdtem írni egy verset, az anyanyelvemen, kurdul, és egyre csak nő, nő, sokasodnak a sorok és az oldalak. Nem írtam verset, ki tudja, tán már két-három éve. És akkor tessék!
Hiába ezt teszi tán a friss, északi levegő.
A társaság – nekünk, volt átkos-lakóknak – tán legérdekesebb figurája a cseh Eda Kriseova. A 69 éves prágai író a Dubček-féle reformok bukása, vagyis Csehszlovákia lerohanása után 20 éven át tiltólistán volt, nem publikálhatott. Viszont alapító tagja a Václav Havel nevével fémjelzett, rendszerváló Civil Forumnak, aminek szóvivője is volt. Havel első, még csehszlovák elnökösködése idején pedig a Kárpótlási Hivatalt vezette, és „mellesleg” ő a hivatalos Havel-életrajz szerzője, ami a világ minden szegletében megjelent.
- Annak idején nem volt sok választásom. Miután mindenhonnan kitiltottak, ahol addig tevékenykedtem, kiadóktól, lapoktól, sajtóból, elmentem dolgozni egy pszichiátriai klinikára. Egyrészt, mert magam is tartottam tőle, hogy netán megbolondulok, másrészt azt éreztem, hogy itt különleges emberi sorsokkal találkozhatok. Hát így is volt… Aztán lehetőségem lett, hogy egy német útikönyv-kiadónak írjak, prágai és csehszlovák útikönyveket, de persze álnéven. Albert Neumann lettem, azért Albert, mert mindig ezt a nevet szerettem volna adni a gyerekemnek, ha fiú lett volna, ám két lányom született.
A rendszerváltást, majd a Kárpótlási Hivatalban szerzett tapasztalatait Eda még nem írta meg, és nem is biztos benne, hogy irodalmi témává teszi.
- Havel tíz közeli munkatársát, vagyis barátját hívta magával. Együtt léptünk be az elnöki palotába 1989. december 28-án, amikor megválasztották. Minden tele volt még az éppen megbukott rezsim állig felfegyverzett embereivel; mi közülünk, azt hiszem, ketten tudtak karatézni… Ami meg a hivatali munkát illeti, alapvetően rémes volt. Képzelje el, az elején átlagban havi 70 ezer levelet kaptunk. És sokan pedig személyesen jöttek, különös módon főleg teliholdkor… Volt olyan szlovák asszony, aki azt mondta nekem, hogy ha azonnal nem intézkedek, hazamegy és megsüti a gyerekeit. Persze, sokan Havellal akartak beszélni, csakis vele. Követelték, hogy vezessem be őket hozzá. Úgyhogy, amikor 1992 júliusában a hivatal megszűnt, illetve átalakult, nagy megkönnyebbülés volt a számomra, és már nem akartam folytatni ezt a munkát.
Eda Kriseova azóta sokat utazik. Van mit bepótolnia, hiszen két évtizeden át ki se tehette lábát Csehszlovákiából.
- Sok régi barátom, „harcostársam” került valamilyen funkcióba, lett belőlük nagykövet, követségi munkatárs. Meghívnak, mert különben nem tudnék menni. Jó, hogy van egy kis nyugdíjam, szinte máig élmény, hogy minden hónap elsején pénz áll a házhoz, mert korábban ez sem volt. De ha lehet, utazom. Szeretem Afrikát. Itt is egy Afrika-könyvön dolgozom, ami nem egyszerű feladat, mert a fikciót ötvözöm a riportszerű valósággal. Meg kell mondjam, kicsit szenvedek vele, de ez már édes szenvedés…
A 20 évvel ezelőtti rendszerváltás, természetesen, szinte minden, a volt Vasfüggöny mögött élt író fantáziáját megmozgatja kissé. A ventspilsi ház egy másik vendége májusban – milyen furcsa egybeesés! – a brandenburgi Havellandban élő Rita König, aki egy regényt ír, ami 1985-1995 játszódik, és nem nehéz kitalálni, hogy a 1989-es eseményeknek ebben a történetben is fontos szerep jut.
- Bár már majdnem felnőttként éltem meg azt az időszakot, a mai napig alig hiszem el, ami történt. Folyton kutatok, keresek, búvárkodom a részletek után. És nagyon érdekelnek a magántörténetek is. Rendkívül izgalmasnak találtam Ingo Schulze új, Adam és Evelyn című regényét, ami konkrétan a fal berlini fal leomlása utáni időkről, a „Wende”-ről szól, nagyon egyszerű eszközökkel, szinte forgatókönyvszerűen megfogalmazva. Én persze járom a magam útját, írom, amit és ahogy tudok. Néha úgy érzem, olyan pofonegyszerű az egész, csak papírra kellene vetni, ami történt velem és az ismerőseimmel, elég drámai, elég erős anyag az önmagában. De aztán mégsem. És nem is lehet úgy leírni, mert alapvetően leírhatatlan. Ezt a dilemmát kell valahogy megoldani. Szép feladat!

Hát, így valahogy. Annak aki, eljuthat ide, arra két-három-négy hétre, amíg itt él és dolgozik, valószínű, hogy Ventspils a világ közepe. A jelentkezőket mindig szívesen fogadják, és egy dolgot garantál Ieva és társnői: a gyors ügyintézést. Már ami az igen vagy nem választ illeti. Mert amúgy egy picit várni kell, hiszen már csak 2011-re akad néhány kiadó hely itt, a világ végén. (www.ventspilshouse.lv)

Ma, hosszú idő után először hallottam irodalmároktól először, amiben amúgy sosem kételkedtem, hogy egy könyv jó, ha történetet tartalmaz. Éveken át az volt szöveg (mint ahogy minden írás puritán módon „szövegnek” neveztetett), hogy történetek már nincsenek, a világ elmesélhetetlen. Posztmodern íróink közül nem egy verte a mellét, hogy ő, ő bizony nem is tud történetet mesélni, de ha tudna is, sosem tenné, hiszen az lejárt lemez, mi az, hogy „mese”, aminek eleje van, meg aztán vége, és figurák vannak benne! Ne, te, ne!
Mert hát bizony, azt ki kell találni, meg kell szerkeszteni, oda kell rá figyelni, és ki a fene akar effélével foglalkozni, amikor az illető posztmodern író.
Ha nagy néha írtak rólam, könyveimről, mindig a „történetmesélős hagyományra” hivatkoztak, kicsit megsimogatva a fejemet, mondván, jól van, na, Mikszáth író bácsi és Kosztolányi író bácsi csinált ilyet valaha, de ők már rég halottak, észre kéne ezt vennem, amúgy nem rossz, nem olyan rossz, amit míveltem, csak egy a baja: szól valamiről.
És lássak csudát, mostanra mégis kiderült: az a jó könyv, ami szól is valamiről. Van eleje és vége. Története van. Sodor. Élvezni lehet. És ez többé már nem bűn.
Aztán alig néhány óra leforgása alatt hallottam is két történetet, amik így, önmagukban inkább csak jópofa sztorik; érdekes módon, mindkettő a magyar nép zivataros 20. századából való, egy-egy világháborúnyi időeltéréssel.
Erdélybe bejöttek a románok, és pontosan úgy, mint egyébként krasznai dédnagyszüleimnél, beszállásolták őket X nevű faluban. El kellett látni az idegen tiszt urakat, ki tudja, milyen kedvezményeket lehet elérni, ha legalább jól tartják őket. Főzzünk nekik valami jóféle, magyaros kosztot, hogy aztán megnyalják a tíz ujjukat, és még dédnagyapó korukban is azt emlegessék, mi finomat kaptak X-ben. Elékészült az étek, magyaros volt, vörös volt a szaftja, mint az alkonyat, és bizony a csípős paprika sem maradt ki belőle. Lett is belőle haddelhadd – a románok egymás után pattantak fel az asztal mellől, ugráltak, üvöltöztek, majd revolvereiket előszedve vad lövöldözésbe kezdtek; azt hitték, hogy megmérgezték őket. Csoda, hogy életben, egészségben kár nem esett, és valóban, csupán emlegetni való esemény maradt belőle, ami száz év múlva is eleven, míg a szereplői mind halottak. Történet? Történelem? Szinte egyremegy.
A másik egy háborúval odébb zajlott. Y faluba a gazda házat festett. Mit festett, meszelte csak. Nem zsenírozta, hogy tőle pár kilométerre dübörögtek az ágyuk, közeledett a front, bármelyik pillanatban betoppanhattak a szovjetek; arról nem szól a fáma, a jóember várta-e őket avagy sem. A lényeg, hogy pingálta a házat, amikor tényleg megérkezett az első orosz kiskatona. Egyedül volt, kifáradva, elgyötörve, és leginkább végtelenül éhesen és szomjasan. Nem kérdezett az semmit, hanem amikor meglátta az udvaron a dézsát, amiben még jócskán állt a meszes lé, bizonyára tejnek hitte, mert szó nélkül odament, felemelte, és addig itta, amíg egy csöpp még akadt az alján. Aztán leült és szuszogni kezdett. Majd néhány perc múlva görcsbe rándult, fetrengeni kezdett, kúszott-mászott, arra már nem volt ereje, hogy lelője a gazdát és feleségét, akik szánakozó képpel, de meglehetős tehetetlenségben nézték hívatlan vendégük haláltusáját. Végtelen kínok közepette a kiskatona kimúlt, és aztán ők eltemették. Nem tudni, hogy még aznap folytatták-e a ház meszelését, vagy tekintettel a fárasztó plusz munkára, elhalasztották másnapra.
Ez is egy aprócska történet. Valami nagyobbnak a része. Van eleje, és még vége is van, ha másnak nem, a szerencsétlen szovjet szoldátnak.
Feltámadni nem fog attól, hogy elmesélik, akár ezerszer is. Mindez már csak post mortem. A postmodernhez meg semmi köze.

Ott kezdődik, hogy valamennyien beállítottunk ide, pedig ez egy kiállítás.
Volt képünk hozzá.
Szerencsére, a művész uraknak még inkább.

Képességeink legjavát vonultatjuk fel hát, akik jelen vagyunk.

Csodálnivaló-e az igyekezet?

Elvégre április 4-e van, szóljanak róla az ének helyett a képek.
Mert akárhogyan is tiltakoznánk, ma, ezen a napon csak április 4-i képek tudnak lenni.

Mit mutatnak? A felszabadulás érzését adják avagy a klasszikus esztétika katarzis-élményével számolhatunk inkább, a félelemmel és a részvéttel?

Vegyük ABC-sorrendben, ki mit ajánlott fel a mai nap tiszteletére.

Cseri László benézett a spájzba. Az oroszok már nem voltak ott, csak amit elraktak ínségesebb időkre, hogy majd legyen. Itt ismétlődik a nyitómondat: kifőztek valamit, abból lett a befőtt. Tele van efféle konzerválásra szánt dolgokkal az életünk. Amikor keresztanyám meghalt, 1995-ben, a kamrájában hegyekben álltak a bolgár paradicsomos babok és a szovjet dinnyebefőttek, nem egynek még a hetvenes években lejárt a szavatossága. Lám, a múlt itt él velünk, üres ablakok, kopott macskakövek fénylenek fel, ha a jóságos napocska úgy akarja, de bármely sarkon, bármely kapualjban belebotolhatunk egy-egy – amiképp, hogy tudományoskodjunk is kicsit, az anatómusok hívják – készítménybe. Amiben ott rejtezik valami vagy valaki, összetöpörödve, belezsugorodva, beleszáradva. Mégis néz ránk az üvegen át, mint aki örökké él.

Harnóczy Örs is bement a spájzba. Az oroszok már nem voltak ott, de megakadt a szeme a létrán. A létra pofonegyszerű szerszám, és egyben bibliai szimbóleum. Az égbe lehet rajta jutni, még ha csak látomásosan is, mint Jákobnak adatott. A pécsi boltosok létrája épp csak portálig ér fel, aztán visszazuhan az áldott anyaföldre. Már csak ezért sem vagyunk mi bibliai szereplők, mondhatnánk. Pedig az arcok szinte kőből faragottak, a tekintetekben egy csöppnyi felszabadultság sincs. Amibe kapaszkodhatnak, az egy puszta létra. És így gondolnak a puszta létre.

Kálmándy Papp Ferenc nem ment be a spájzba. Viszont emlékszik a Kék fényre. Hogy a bűn az élet. Nézzünk bárhová, ott kék fény csillan, járda, kereszteződés, ház – mind-mind kék, mert kékké teszi a bűn. Elmosódó testek, sietős lábak, gyanús mozdulatok. Ki oson itt? Mit követett el? Hová lett a létrája, ami mégis csak egy kapaszkodó? Miket rejteget otthon a stelázsin? Mit mondott neki Isten? Hogy vigyázz, vigyázz, te, mert olyat teszek, hogy belekékülsz. Ahogy Kálmándy Ferenc fotóiból most végérvényesen megtanulhatjuk: aki kék, az a legkékebb.

De rögvest megkapjuk az ellenpontozásképp a vöröset dr. Lajos Lászlótól. Ám nem a forradalom és nem a vér felkavaró, izzó vöröse ez. Fakó salakvörös, a vörös por, ami vékonyan ül rá mindenre, nem úgy, mint a guánó, ám legalább olyan fojtó. Házunkat látjuk, ami mintha a hazánk is lenne egyben. Hátsóudvari, omló, vedlett. Ami zsúfolt, kacatos és mégis siváran üres. Kerítésünkön azonban felvillan valami, mint egy álomban: gyermekkori műanyag Donald-kacsa kallodó feje; vagy karcsú kancsó, amiben bármi lehet. Óbor vagy a múlt valami más, szilárdabb törmeléke. És végül a zuhanyrózsa. De vajon le lehet-e zuhanyozni a vörös zuhannyal a vörös port?

Marsalkó Péter egyszerűen visszanyúlt a gyökerekhez. Valaha, az előző rendszer végóráiban vörös harisnyát húzott a gyermekei fejére, azon át nézték az őket körbevevő, mállófélben lévő világot . Aztán a gyerekek felnőttek, eltelt az a bizonyos húsz év, valamennyiünk húsz éve. És, íme, a harisnyák újra előkerültek. Megfakultan, szürkén-piszkosan. Tán még szemfelszedőnél is voltak. És az orrok lelapultak, a fülek lelapultak. Ami a legfájóbb, hogy a tekintetek is laposak, fáradtak, homályosak. Már semmiről nem szól az ének. Ami megmaradt, az a harisnya-kalitkába zárt fejek és életek, akár benzinkútrabolókról van szó, akár olyan palimadarakról, akik azt hiszik, hogy a világháló egy darabkáját húzták magukra. Így nézni fel az égre. Hátha mégis csak jó lesz. Mert mindig erről van szó.

Mint tudjuk, a remény hal meg utoljára.
Vagyis mi magunk minden bizonnyal egy kicsit hamarább.